Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 7. szám - KÖZÉLET - Losonci Miklós: Emlékek kincsesháza III.
alkalommal kicsit negligálva szóltam Kisfaludy Stróbl Zsigmondról. Csak ennyit jegyzett meg:- Magyar szobrász olyan magabiztosan nem tud mintázni, mint ő. Ha egri szoborcsoportjában gyönyörködünk, a bronzba hívott „Végvári harcosok” meggyőznek Kisfaludy Stróbl Zsigmond nagyságáról, Borsos igazáról. Másik alkalommal beszámoltam Borsos Miklósnak arról, hogy Németh László, ez a szellemóriás, aki mindent tud magyarságról, irodalomról, milyen kevéssé jártas a képzőművészetben. Aragon és Cocteau példáját említve fájlaltam, hogy míg a francia kultúrát jellemzi a képzőművészek, írók, muzsikusok alkotó szövetsége, ez a kézfogás nálunk mennyire hiányzik. Borsos megnyugtatott, kiemelve, hogy a magyar művelődés elsősorban literatúra - ez a karakterünk, nem hiányunk. Szinte azt sugallta, hogy ez a magatartás így természetes. Németh László közvetlenül a Herder-díj átvétele után beszélgetett olvasóival a ráckevei Kossuth klubban. Ma már tapintatlanságnak tartom - egyik tévedésem! amit akkor igazságnak és bátorságnak véltem. Igazamat ma is vallom, de már nem mondanám „ünneplésként” közönség előtt, hogy drámái, regényei eltörpülnek „A minőség forradalma” előtt, annak ellenében. Moraj ló csönd követte szavaim, tekintetek szigorodtak irányomban. Németh László - meglepő szerénységgel - nekem adott igazat, s hogy nem neheztelt rám, hosszabb levelet is írt, sőt Fejérdy Győző és az én közös invitálásomra előadást tartott az Ady Endre gimnáziumban „Gulyás Pálról”. A lelkes diákság 75 szál szegfűvel köszöntötte hamarosan a nagy írót 75. születésnapján. Egy rezzenésre láttam írókat, politikusokat, egy- egy mozdulat, szó erejéig találkoztam művészekkel, muzsikusokkal, nagy személyiségekkel. Még gyerek voltam a negyvenes évek elején, amikor iskolába menet láttam a vadonatúj autóból elegánsan kiszálló Bárcziházi Bárczi István miniszterelnökségi államtitkárt, aki előttem lépkedett Dunaharasztin, az Alkotmány utcában, átkarolta őt Schmidt kőszobrász. O szakállasán, méltóságteljesen jelent meg behemót alakjával — őt formálva magamban mindig Michelangelót álmodtam ilyen robusztusnak -, invitálta vendégét titokzatos műtermébe, hiszen nekem mindvégig rejtve maradt alkotó lázakkal telített otthona. Nemrégen láthattam csupán a szomszédos, egykori Krasznai házban több tisztes domborművét, kidolgozott pedantériája a német A. Hildebrandt rokonának nevezi meg munkásságát, eszményeit. Megpillantottam Szálasi Ferencet is 1941 júliusában Csobánkán. A Margitligetben lakott egy székelykapus villában — szeretőjével sétált többször is két zöldinges fogdmeggel -, egyszer misén is láttam: ő nem térdelt le úrfelmutatáskor. Emlékemben az is megmaradt, hogy a falusiak kíváncsian nézték, ő nem elegyedett szóba senkivel, kimérten haladt csoportja a Kupka kocsma előtt, az Oszoly sziklás hegyfala tövében. Veres Pétert egyszer hallottam beszélni, s bár témája mezőgazdasági tematikájú volt, beszélt mindenről: Adyról, angol regényről, dán szövetkezetekről, Hortobágyról, a gyepsor népéről, barátságról, szerelemről. Mint rövidebb szónoklataiban Fidel Castro, három órahosszat szólt közönségéhez. Nagy taps jelezte a végén, rövidnek tűnt. Miért is? Okosan, bölcsen, barátságosan sugározta a gondolatokat. Illyés Gyuláné, Flóra asszony egyszer fordult levélben hozzám, hogy segítsek elhelyezni Mika Ilonát, aki a Tóth Ilona per harmadrendű vádlottja volt. Szigethalmon találtunk állást a szabadlábon lévő nőnek az 1960-as évek közepén, hálálkodott is kedves lénye, végül bizonyára közelebb és jobb ajánlatot kapott, mert nem lett a szigethalmi iskola tanára. Ellentétes emóciót keltett bennem U Thant és Marosán György, aki közvetlen „elbocsátása után” a Széchenyi Könyvtárban téblábolt, szemmelláthatóan gyakorlatlanul. Nagy rössel, nagy hanggal, nem tisztelve a bibliotéka termő csöndjét. Könyveiből az egész 66 X. évfolyam 7. szám - 2000 július
