Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 7. szám - KÖZÉLET - Losonci Miklós: Emlékek kincsesháza III.
Losonci Miklós Ruprecht bácsi az 1940-es évek elején - dúlt már a háború - bevitt a Fradi-pályára, ahol a híres B-középen néztük a magyar-német válogatott futballmérkőzést. Oldalt, a vendéglő teraszán megjelent Horthy Miklós, a kormányzó. Akkor láttam először és utoljára - hullámzó mozgás halk moraja érzékeltette -, valaki fontos ember érkezett: ő volt. Ami a mérkőzést illeti, közvetlenül előttem száguldott Gyetvay László, a balszélső, óriási kapufát rúgott - Tihanyi II. Szegedről, a középcsatár helyén két gólt is szerzett -, olyannyira, hogy a félidőben 3:l-re vezettünk, végül a németek nyertek 5:3-ra. Nem először fordult elő történelmünkben e meccs előtt és után, hogy valami győzelemmel kezdődött, vereséggel végződött. Mégis, 1848 és 1956 - a fönnmaradás diadala lett a küzdelem végeredménye. Háború! 1944 augusztus, közelednek az oroszok, este halljuk messziről, esténként egyre közelebbről az ágyúdörgést. Három német katonát szállásolnak hozzánk. Engelhardt irgalmatlanul berúg, így vigasztalódik. Ortmann áhítattal hallgatja a detektoros rádióból Goebbels uszító biztatását. Mattner, a bécsi osztrák csöndes-halkan jegyzi meg, hogy társai meg ne hallják: „Wir haben den Krieg verloren” - elvesztettük a háborút. Jöttek, zúdultak az oroszok. Mi szerencsések voltunk. Igaz, egy részeg kozák lövöldözött, igaz disznainkat elvitték, lovunkat is, baromfi egy se maradt, de életben hagytak, életben maradtunk, minket nem bántalmaztak. Az egyikük nagy albumot lobogtatott előttem - megajándékozott a saját összegyűjtött bélyegeimmel. Egyszer az udvarunkon ott nyüzsgött az egész orosz tábor három utcából is, vártuk az eseményt. Elővezették a két prüsszögő lovat - nagy bonyodalmak közepette kezdődött a hágatás. Amikor megtörtént, ami megtörtént, ujjongtak, kacarásztak, tapsoltak, kurjongattak. Nekik ez volt az ünnep, zabrálás, erőszakosság, nők is sikongattak szegények, pótcselekvések egész sorával kegyetlenkedtek, igaz, előttük a németek is agyonlőttek egy embert: Mondják, azért, mert megtagadta a kiürítési parancsot. A Duna! Márciusban meztelenül fúrödtek. Ahogy a sofőr beugrott a vízbe, felüvöltött: Tyepló!1 Azt hitte, megégett, olyan dermesztőén hideg volt a víz. Az alezredes fürdőnadrágban ugrott utána, hiába: Kultúra jeszty!2 Furcsán horgásztak, durván: kézigránátot hajigáltak a folyóba, utána csónakba dobták a fölszínre került halakat, akkortájt, 1945-ben így készült a halpaprikás. Nékik, nem nekünk. Az emlékek kincsesházából szomorú történetek is föltámadnak. Szolid, szőke asszony várta férjét haza a fogságból. Évekig várta. Nem jött. Végre engedett a szelíd ostromnak, befogadott házába egy kőművest. Megesküdtek, rá pár napra hazaérkezett a férj. Azóta én nem láttam mosolyt az arcukon, elhervadtak. Katalin esete is megdöbbentő. A sváb lányokat is Gulágra hurcolták. Őt is. A fogságban súlyosan megbetegedett, halálán volt. Valaki megmentette, egy katonaorvos, aki magához vette, fia született, de sok év után egy transzporttal hazakerült. Csak ő. Titkát őrizte. Férjhez ment, lányai születtek, szép házat építettek. Két évtized is pergett az idő orsóján. Delegáció érkezett a gyárba, ahol dolgozott, a magas rangú katonatiszt fölismerte Katalint. Benne hamvadt, de a férfiben még lobogott a láng. Agyon akarta lőni a megrebbent asszonyt. E pillanattól sorvadni kezdett, házassága is megromlott, megbénult, nem érte meg az öregséget, nem láthatta, nem simogathatta unokáit. Háború! 1 orosz; Meleg! 2 orosz; Kultúra van! III. 64 X. évfolyam 7. szám - 2000 július
