Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 7. szám - KÖZÉLET - Kaló Béla: A pedagógia mint szerelemgyerek
^aló Hála C ^^uir/a^ó^m mint rsA&re/twi^yewi/í Az ember dolgozik valami olcsó munkahelyen, életfilozófiát gyárt és gyereket oktat (nevel), mert muszáj neki. A többi véletlen. Az ember mondjuk pedagógus már közel negyedszázada, ebből él (nem él) meg, célokat nem fogalmaz immár, célokat az élet sem fogalmaz. A célrendszer divatos jövőkép. A földrésznek, ami jelen esetben Európa, nem jövőt, de formát, dialektust kell kitalálni. S ez csak úgy megy, ha a jövő embere kamaszként olyan dialektust kap, amely az őt tanító tanárok szellemiségéből kialakuló összhangban ölt testet. Tessék, egy definíció! A jövő emberének szellemi eszköztárat kell biztosítani, azaz meg kell tanítani a diákot eligazodni az élet zűrzavarában. Hogy legyen a világképének skyline-ja, hogy kezében legyen a műveltség utcatérképe. Én mint pedagógus, amennyiben még az lehetek, s nem fásult munkavállaló csupán, a tanulóim körében a felnőttet képviselem. De a kollégáim és embertársaim világában nincs saját funkcióm, azaz úgy vagyok értelmiségi (az ember, akit „meglévő tudása további folytonos művelődésre és teljes emberségében megnyilvánuló műveltségének közhasznú alkalmazására késztet” - pedagógiai szócikk), hogy szakmai teljesítményem tárgyilagosan nem is mérhető, mivel munkám eredményét tanitványaim tevékenysége fedi el. Azaz: ha jól végzem a munkámat - tanítványaimat az önnevelés szintjére juttatom - akkor feleslegessé válók. De hol tartunk még ettől. Egyelőre a tanár a fogyasztói társadalom szükséges hordaléka. Szerepek keresnek szerzőt. Kurzusok irányítanak oktatást. A befőtt szép csöndesen elrakja a nagymamát. A pedagógia ma néhány polgári humanista romantikus (néhány naiv, hülye nő - mondta kolléganőm -, mert ők az istenadták) lélek kivételével csinovnyik szellemiségek kutatóbázisa, s alig empirikusan professzionális tanitóké, tanároké. Pedig a jövőképet csak az empíria alakíthatja, s az elméleti irányításnak nem előíró, hanem csupán kontrolláló szerepet kellene ellátnia, amelyek híján lehetnek minden embertelen pedagógiai normának. Szellemi eszköztárról beszélek. Kívülről olyannak képzeli el az ember ezt az egész rendszert, mint mondjuk egy mokkabama, biedermeier ízekkel teli kirakatot, holott belülről minden csupa szürke, grafit. Aki ma még őszintén talál felfedeznivalót, újat és szárnyaiét a jelen pedagógiájában, az vagy opportunista vagy képmutató. Már a kötelező optimizmus sem mondathat semmit az emberrel. A pedagógus ma nem értelmiségi. Értelmiséginek lenni ugyanis nem iskolai végzettséget, hanem életminőséget jelent. Életminőséget és emberminőséget is, természetesen. Hivatástudatra hivatkozni az outsidernek a mai körülmények ismeretében, nos ez nemcsak cinizmus, de erkölcstelenség is. Mert mit szólna a sürgősen operálandó vasutas mondjuk egy általános sebészsztrájkhoz? A magyar iskolák lehetnek akadémikusak és ismeretközpontúak, a pedagógusok lehetnek konzervatívok, csak egyek nem lehetnek: szellemileg-fizikailag szegények. A tanár azt tanítja, amit maga diákként megtanult, s ha lenne is rá igénye (s tehetsége netalán), hogy radikálisan újat csempésszen a saját oktatási rendszerébe, akkor kedve nincs, mert nem kerülhet befolyásos pozícióba, mert gyönge az életminősége, mert nem rendelkezhet a valóság új térképével. Új Hevesi Napló 61
