Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 7. szám - KÖZÉLET - Tölgyesy I. M. Ludovika: A szent Teréz Intézet krónikája IV.
14-én már 10.- pengő volt a napilapok ára. 21-én 20.- P. November 1-én 30.- P, 8- án 80.- P, 11-én 100.- P. December 18-án 300.- P, 31-én 500.- P. Az újságok napi árai azért írattak fel, hogy illusztráljuk azt az elképzelhetetlen inflációt, amelyet megértünk. A végén már leírhatatlan számok között éltünk, s szatyorban hordtuk az értéktelen pénzt. December 24-én, karácsonyeste tornatermünknek ismét új lakói lettek. A svájci vöröskereszt Jugoszláviából, Romániából, Bulgáriából kitelepített magyarokat szállásolt el nálunk, és részükre konyhát állított fel. Az óvoda melletti kis szobában volt a konyha és elég jól ellátta szegény menekülteket. Kb. fél évig laktak nálunk, aztán szétszéledtek részben hazájukba, részben munka után láttak. Valamennyiük életét nagyon megkönnyítette a népkonyha, később a svéd-konyha. 1946-47. iskolai évben amerikai és dán-konyha működött nálunk. Ezerszámra főztük az adagokat nemzetközi gyomrok számára. A viszonyok javulását a legjobban az mutatta, hogy milyen mértékben ízlik az idegen nép főztje. Akkor, amikor már a dán tejre-vajra rá sem tudtunk nézni, éreztük, hogy a háború utáni kiéhezettségünk elmúlt. Ez az idő az 1947. Év vége felé következett el. A nővércsalád élete, ha csigalassúsággal is, mégis kezdte megközelíteni a békebeli viszonyokat. 1945 decemberében a karácsonyi szünetben lelkimagányt tartottunk. Főtisztelendő Atyánk vezette. A társulati terem volt a retrait termünk. Tizenhatan végeztük a magányt. Atyánk két beszédet tartott naponta. A háborútól megcibált, megtépázott lelkűnknek nagyon kellett ez a kegyelmi fuvallat, amely újjáépítésről beszélt. Ezzel a magánnyal le is zártuk az 1945. esztendőt, életünknek ezt a viharos, előre soha nem sejtett szorongatott esztendejét. Az 1946. esztendő legfontosabb eseménye szegény jó Magasi Szalézia nővérünk halála volt. Munkabírása teljében, 45 éves korában, január 23-án szólította magához az Úr. Épületes, szép halála volt. Ostrom alatti betegségéből nehezen lábalt ki, s karácsony előtt ismét ágynak esett, hogy fel se keljen többé. Megérezte halálának napját. Csütörtökre kérte gyóntatónkat, Birinyi Ft. urat; meggyónt, s teljes öntudattal vette fel a végső szentségeket. A szertartásba egy kicsit belefáradt, de azért kedvesen felelgetett kérdéseinkre, s elfogadta üzeneteinket, melyeket a mennyország számára reábíztunk. Este sem láttuk még válságosnak az állapotát, nyugodtan lefeküdtünk. 11 óra körül felébresztette hálószomszédját, mert hiszen végig a közös hálóban maradt. A kedvesnővér ellátta. És semmi különöset nem tapasztalt nála. Beszélgetett is. A végén kérte, hogy igazítsa meg az ingét. A kedvesnővér természetesen eleget tett kérésének, s lefeküdt. Alig 10 perc múlva észrevette, hogy Szalézia nem lélegzik. Fölkelt, s valóban - Szalézia nővérünknek már csak a porhüvelyét találta ágyában, lelke messze járt már valahol az Úr trónusa körül. A jó tanárt, a szerető szívű és nagyon munkás egyéniséget sokan megsiratták, emlékét sokan hálával megőrizték. A rákoskeresztúri sírhant maradt meg nekünk belőle. Az 1946/47 iskolai évre töméntelen sok gyermek jelentkezett. A szülők valósággal megostromolták a katolikus iskolákat. Egy-egy osztály létszáma 60 körül volt, de akadt 70, sőt 90 gyermeket számláló osztály is. A szülők igen nagy szeretettel siettek az intézet megsegítésére, s egész télen át fütötték a tantermeket. Ebben az iskolai évben már minden osztályban kétsoros ablak szolgálta a gyermekek egészségét, de a nővérlakásban még mindig háborúról beszéltek a szakadozott papírablakok. Minden erőt és áldozatot az iskolának kellett szentelnünk, hogy viszonozzuk a szülők nagy ragaszkodását. Új Hevesi Napló 59
