Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 12. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Bakonyi István: „Az maradtam, aki voltam”
legalábbis kifelé ezt mutatta. Volt olyan szellemi magaslatokban, hogy megengedte magának ezt a könnyed hozzáállást.- Van nekem egy dilemmám. Voltaképpen mi történt veled akkor, amikor eljöttél a Népszavától? Ledöntöttek az őrhelyedről, vagy tudtál olyan magasan repülni, hogy nem ért sárba a lábad?- Megint csak úgy igyekeztem repülni, hogy ne érjen sárba a lábam. Akkor már megvolt az úgynevezett rendszerváltás, és elég sokan biztattak engem, hogy legyek helyettes főszerkesztő. Ők minden támogatást megadnak, mondták, s amire elvállaltam, már mindenki elpárolgott körülöttem. Ott maradtam egyedül. Nagyorr nehéz úgy, akár féldöntést is hozni, hogyha az embernek nincsenek támogatói. Egy szép nap azt éreztem, hogy magammal kerülök szembe, ha maradok. Most nem szeretném bántani a Népszava akkori munkatársait, mert én örökösen békét kereső típusú ember voltam. És nem szeretném bántani az utánunk következőket sem. A Népszavának a hangja ma egészen más, erről sem kívánok szólni. Látjuk, hogy a sajtó ma éppen hol tart. Azóta én egyetlen cikket nem írtam le, és semmilyen belső ingerem nincs, hogy még egyszer cikket írjak. A sajtó hangneme annyira megváltozott, hogy ez nem az én világom, még csak meg sem közelíti az én hangütésemet. Tucatjával olvastam a világirodalomból beáramló jó regényeket, és mindig kaptam valakitől útravalót. Az egyik ilyen Camus nagyon szép mondata, mi szerint az írónak sosem azok közt van a helye, akik a történelmet formálják, hanem azok között, akik a történelmet elszenvedik. Egy ilyen mondat nekem elég volt ahhoz, hogy megint visszavigyem magam azok közé, akik közül vétettem. Azok nevében, azokról, azokért kell szólnom, és soha nem ellenük. Ez alakította bennem ki azokat az elemi stációkat, amik meghatározták, hogy pl. 40 éves koromban eltökéltem, hogy prózát fogok írni, és szigorúbb leszek önmagamhoz, mint addig. Azt hiszem, hogy a Vigyázó madárral ezt meg tudtam valósítani. 50 éves koromban azt mondtam, hogy szellemileg független leszek, abbahagyom az újságírást. Akkor hagytam abba, amikor már az írásból nem lehetett megélni, de ez nem érdekelt engem. Úgy éreztem, hogy el tudom viselni. Éltem már olyan szegénységben, hogy annál szegényebben kevesek éltek, de a szegénységgel ma már nem illik dicsekedni. De mentegetőzni sem lehet vele. Mindig ara törekedtem, hogy a lehetőség szerint azzá váljak, aki vagyok, és most jön a 60. esztendőm nagy parancsa: egyedül, egyedül végig, végig egyedül. Amit eddig egyedül tettem meg, azt most már így is kell végig megtennem. Nem volt könnyű igazi szellemi társ nélkül végigcsinálni ezt a közel húsz regényt, hiszen akikhez szerettem volna tartozni, azok sohasem fogadtak be, de ezt nem panaszképpen mondom, mert szerintem ez mentett meg a falkaszellemtől. Akik pedig akartak volna engem magukhoz vonni, azokhoz meg nekem nem volt kedvem. Az egyedüliségnek is megvan a szép ive, ha az ember önmagához is hű marad.- Azt is tudjuk rólad, hogy kötődsz a kiadókhoz, a legutóbbi időszakban például a miskolci Fels őrnagyarország Kiadóhoz, amelynek Serfőző Simon a vezetője.- Nemcsak kiadókhoz, így a Nap Kiadóhoz, de költőkhöz is kötődöm. Ezek a későn kialakult barátságok közé sorolandók, így Ágh Istvánnal, Serfőző Simonnal, s vagyunk néhányan, akik a gondolkodási sűrűsödések vonalain találkoztunk egymással. Eléggé megkésve fedeztük fel egymás értékeit, illetve inkább ők az enyémeket. Ennek a kései egymásra találásnak is örülni kell. Ad egy olyanfajta felhajtó erőt, ami a mai veszélyeztetett megmaradásban különösen fontos.- Én nem tudom pontosan, hogy a te irodalmi megítélésed most, az ezredfordulón igazából milyen. Viszonylag keveset hallunk rólad, mindamellett az, aki figyeli a pályádat, az láthatja, hogy nagyon tudatosan építed föl, Ha te lennél önmagad kritikusa, akkor hová helyeznéd magad? 52 X. évfolyam 12. szám — 2000. december
