Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 12. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Bakonyi István: „Az maradtam, aki voltam”
megálltam, felnéztem a kőmadárra, s egészen furcsa módon az volt az érzésem, hogy vak tekintettel nézett a domboldalra, ahonnan Mária Terézia katonái, vagy mondjam azt, hogy hóhérlelkü tábornokai a szabad életéért küzdő, szabadságáért perlekedő több ezer székelyt szétlövették. Általában a mi kultúránkat, az úgynevezett bukovinai székelység kultúráját valahogy mindig lekerekítik csak Bukovinára, holott itt Madéfalván a környező településekről és megyékből, Kászonból, Háromszékből, Gyergyóból, Csíkbői és egyéb helyekről összesereglett székelyek alkották ezt a közösséget. Az én őseim is 15-20 éves moldvai vándorlás után kerültek Bukovinába.- Mi lehet az oka annak, hogy ez a lekerekítés megtörténik a történészek részéről?- Azért, mert kicsit restek visszakeresni a szellemi forrásainkat. Mi akkor az 1760- as évek erdélyi szellemiségét vihettük magunkkal. Útközben természetesen néhány évre elgyengült ez a szellemiség. De képzeljünk el egy maroknyi népcsoportot, amely majdnem zárvány életet él Bukovinában. Vitte magával az adott nyelvet, a gazdálkodási szokásokat, de az ismeretek más körülmények között már kevesek voltak. Innen kellett talpra állniuk, keresni önmagukat, azt, ami a megmaradásukat belülről táplálta. Ez a fold nyáron nagyon meleg volt, hozta a szárazságot. Télen nagyon hideg volt, hozta magával a fagyokat. A termesztett növények is beszűkültek néhány fajtára, és a megélhetés esztendőről-esztendőre nehezebbé vált. A legtöbb ember kénytelen volt valamerre elzarándokolni dolgozni. Sokan egészen Bukarestig jutottak el Bukovinából. A megélhetés nagyon nagy parancs volt, és a múlt század végén ez a szóratott nép még tovább szóródott. Több kirajzás is volt, még Amerikába is. A magyar szellemi élet hamar észbekapott, és megpróbált tenni valamit. Sokan foglalkoztak a gondolattal, hogy haza kellene hozni ezt a népcsoportot. Igen ám, de a Pancsova környékiek is azt tapasztalhatták, hogy hova? Aztán jött a várakozás, s akkor jött Trianon, Bukovina Romániához került, Ez a kis közösség úgy-ahogy átvészelte a következő évtizedeket, de 1939 körül már nagy volt a mozgolódás. A cél az volt, hogy valamiképpen térjünk vissza az anyaországba. 1941 tavaszán, nyarán meg is kezdődött a kitelepítésünk. Én még ott születtem 1940-ben, egyéves koromban Bácskába telepítettek le minket, s abból jött a darázsfészek-életünk, hogy egy másik kitelepített népcsoport helyére kerültünk. Ez 1944 őszéig tartott, aztán jött a második kálváriás menekülés. 1945 májusában Tolnában és Baranyában megtelepedtünk, de ez nagyon sok keserűséggel járt.- Sok műved, a regényciklusod szól ezekről a stációkról. A hogy ugorjunk az időben, hadd kérdezzem meg: később hogyan élted meg, hogy Magyarország fővárosába költöztél?- Nagyon nehezen. Képzeld el, hogy az ember lát egy közösséget, ami nagyon erős, ahol nagy a család megtartó ereje. Ebből egyik napról a másikra kiszakadsz úgy, hogy semmi egyébbel nem találkozol, csak kövekkel, ismeretlen emberekkel. Az első napokban úgy tekeregtem a városban, mint aki megpróbál minden szeglettel békességet kötni, csak azért, hogy el tudja viselni ezt a mostohább érzületet. Érettségi után jöttem föl Budapestre, és ugyan majdnem megvolt a pécsi jogra a felvételim, de az a bátyám, aki vállalta volna a taníttatásomat, az érettségi előtt két hónappal meghalt. így valahogy minden szertefoszlott bennem, és egy táskával, amiben 96 kötet volt, elindultam, de azt se tudtam, hogy hová. Az első helyen, ahol ki volt írva, hogy segédmunkást fölvesznek, jelentkeztem. Ez a Kerepesi üti gumigyár volt. Ott volt munkásszálló, több esztendeig elvoltam, és a legálmatlanabb éjszakáimon sem veszítettem el a hitemet abban, hogy én valamit meg fogok valósítani. Rövidesen üzemilapos újságíró lettem. Már gimnazistaként is sok cikket írtam a megyei lapba, s úgy látszik, hogy az íráskészségem már akkor megmutatkozott. Persze még nem abban a formában, hogy ebből irodalom legyen. A hozott szó és a viendő ige még nem épült annyira belém, hogy szépirodalmi igénnyel lássak az íráshoz. És kellett az eszmélés, 50 X. évfolyam 12. szám — 2000. december
