Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)

2000 / 12. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XXX.

- No, így már mindjárt más, így már lesz a leves mellé egy kis pörkölt, meg amit nagyon szeretek, zsemlegombócos vadas - mondja, csak úgy magának -, s vidám megelégedettséggel folytatja útját hazafelé a berregő kis motorkerékpárral.

Még azon a télen sor került arra, amire oly régen vágytam, de soha nem mertem volna kérni azt Banditól. De nem is kellett azt nekem kérni, mert Bandi jól ismert már akkor, sok-sok beszélgetésünk alatt látta érdeklődéstől fénylő tekintetemet, azt a tüzet, amelyet a vadászat puszta említése is fellobbantott bennem. Jól tudta ő azt, hogy mit szeretnék én.- Holnap este disznólesre megyek a Sugarába. Eljössz-e velem? - fordult hozzám egyik délután, miközben az udvarunk közepén ültek a bátyámmal és a galambokat figyelték.- Nagyon! - vágtam rá nagy hirtelen, majd óvatosan hozzátettem - ha anyukám is

elenged.- Jó melegen öltözzél fel, a mackónadrág alá húzzál fel vagy két másik meleg nadrágot is. Anyukáddal meg majd megbeszélem, hogy nem lesz semmi bajod, vigyázok rád, épségben hazahozlak, elengedhet nyugodtan.

Másnap, már reggeltől készülődtem. Tettem-vettem, bicskát kerestem, felöltöztem, kimentem az udvarra, hogy kipróbáljam, elég lesz-e az öltözet, néztem az órát, türelmetlenkedtem, hogy de lassan telik az idő, mikor lesz már fél három, amikor jön értem Bandi.

Kegyetlenül rázott a motor a fagyott földúton, csapta az arcomat a metsző hideg szél, de zokszó nélkül tűrtem, s kapaszkodtam Bandiba, hogy le ne essek. Tárd nevű falu felett, a dombtetőn volt a Sugaró. Egy nagy kiterjedésű sűrűség. Abban feküdtek a disznók. Legalábbis Bandi azt mondta, s ha ő azt mondta, akkor biztosan úgy is volt.

Az út mellett hagyott motortól vagy hetven méterre gyalogoltunk el, egy ottfelejtett vagy talán szándékosan a vadnak otthagyott szénaboglyához. Bandi körültekintő módon készítette el vackunkat. Kényelmes ülőhelyet formázott a száraz szénába, hátunkat a megroggyant kazalnak vetettük. A sörétese jobb csövébe gyöngygolyót, a másikba postát csúsztatott. A postát amit ő zatymának hívott - sajátkezűleg készítette, mint abban az időben minden vadász. Ólomból öntötte a formás golyókat, nyolcat-tizet tett egy patronba, arra került a vékony folytatás, majd olvasztott gyertyával beöntötte a végét.- Na, kis komám, aztán csendben legyél ám nagyon, mert a vadászember nem hangoskodik. Csak füleljél, s ha jön a disznó, én majd odapörkölök neki - szólt, ezzel keresztbe tette térdén a puskát, hátradőlt, kényelmesen befészkelődött a szénába, és elkezdődött a vadászat. Alkonyodott, majd sötét este lett. És irtózatosan nagy csend. Mozdulni sem mertem, mert zizegett a széna, s féltem, hogy majd rámszól Bandi.

Arról fogalmam sem volt, hogy honnan kellett volna jönnie a disznóknak. Azt sem tudtam természetesen, hogy egy olyan vaddisznó, amit mi várunk, az mekkora.

Kicsi vagy nagy. Kézben visszük haza, hátizsákban, egyben vagy feldarabolva. Ezekről a részletekről nem lettem tájékoztatva, de nem is volt ez fontos. Vadásztunk. És ez volt a lényeg. Kinn az erdő szélén, csendes, téli éjszakában, lesvadászaton a szénaboglya tövében.

Boldogan ültem és hallgatóztam. Fél óra telhetett el így, amikor valami olyasmit hallottam, amit addig nem. Füleltem, próbáltam értelmezni azt a monoton, ismétlődő, érdekes mormogást. Mi a fene ez? Csak nem a disznó? Az csinálna így? De mintha ez innét jönne, mellőlem! Fordulok Bandi felé és látom, hogy a kalapja a homlokán, a feje bal vállára billenve, s alszik. Méghogy alszik! De horkol is! Mélyen, egyenletesen és egyre hangosabban.

10

X. évfolyam 12. szám — 2000. december