Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)

2000 / 11. szám - KÖNYVSZEMLE - Kaló Béla: Versek a karbidszagú tájról

Vadrózsaillat - holtat nem zavar már.

Amott cserép vörösük, erre néz.

Itt hantok ódon odva. Fenn nehéz Nap izzik. Ujjnyi szellő sem szaladgál.

(Kereszt korhad)

A bányatelep „szürke és nehéz” földje, a „vénhedt házsorok”, a „tág, kopár ligetek” világa, mindenütt tele van, egyetemi évei, tanárkodása idején is.

A betegség, a korahalál tudata, az emberi és alkotói magány keserves hangulatot kölcsönöz Ormos Gyula verseinek.

Vasárnap. Május. Szép tavasz van.

Hogy sétálnak most a boldogok!

És én ülök az alkonyaiban: s oly száraz a lelkem, hogy kopog.

(Otthontalan)

Itt-ott próbál az idillhez közelíteni, mert végül is erre vágyhatott (recenzens nem ismeri bővebben életútját, sorsát), s hogy ez így van, sorai bizonyítják:

Ha most a tölgyet figyeled e késő, csendes estén, amint fölé a Hold lebeg, a végtelen szelíd atomja s a fény, akár nemes fém a tájat gyöngéden bevonja

(Ha most)

A magány, a fölfoghatatlan csönd a mélázó, mert nehézsorsú lélek sajátja. Talán nem véletlen, hogy a kötetet az a Fecske Csaba szerkesztette, kinek életében is a fő helyet foglalta-foglalja el személyes tragédiája, betegsége. Az olvasó szimpátiával fordul az életet a keményebb végénél elkapó ember és alkotó felé, kinek még a hazaérkezése sem lehet örömteli:

Megérkezem keser-sanyarún, mint egy sehonnai. Kit húz az ág.

Nem ismer meg a falum, a termő augusztus végi fák.

(Megérkezés)

Alig félszáz vers, ennyi is lehet egy életmű. Hogy torzó, az kétségtelen, de tisztességes és esztétikailag is kimunkált-megszenvedett torzó ez.

Másoljuk ide Ormos egyik legszebb versének néhány sorát, amely kimondatlanul is ars poeticája lehetett e tragikus, kevésszavú alkotónak:

E vasárnapi csöndben

szinte izzó sárgában tündökölnek,

Van Gogh-i színben a fán a körték,Új Hevesi Napló

81