Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 11. szám - KÖZÉLET - Losonci Miklós: Emlékek kincsesháza IV.
Losonci Miklós (pm/é/oe/c /cineáeú/uí&a, IV. Kutatom, melyik az a pillanat, amikor a gyermekkor titokzatos mélységében először ébredtem öntudatra. Az omló ködben alig látok valamit, s hogy melyik az első kép az életből, csak sejtem. Mintha egy csipkefüggönyt látnék, még nem tudok totyogni, bölcsőben fekszem. Remegek ma is az első félelemtől. Tömérdek disznó sétált hentes apám udvarán. Mozdulni se mertem, álltam megdermedve a röfögök között. Hamarosan elért az első csalódásom, melyet máig sem hevertem ki. Csoportba tereltek engem, szüleim, a fotóállvány fekete szövetével babrálgató férfi kérlelt, ne moccanjak, mindjárt röpülni fog a kismadár. Amikor a kattintás után követeltem a suhanó fecskét, válasz nélkül csak legyintettek, így máig nem szállt föl szívemben. Sorba érkeztek ifjúságom nyíló világában az első történések: Kudarc, barátság, bűn. Kudarc! Vörös macskánk, rozsdás szőre miatt nevezte így képzeletem, beleunt a sok vágóhíd reszlibe, amit apám dobott neki, meg széjjel hevert a raktárban, jégszekrény előtt, a félig kövezett udvarban. Megunta a sok finom falatot, nem volt elég neki a húscafatok mennyországa, egerészni indult a szomszédba, ahol csapdát állítottak neki. Hurcolászta attól kezdve a drótot, mely egyre mélyebb sebet vágott testébe. Attól kezdve drótos macskának szólítottam álmomban, és tüsténkedtem, hogy megszabadítsam béklyójától. Nem sikerült, tigrisként támadt rám, vicsorgatta fogát, majd kitörte az ablakot, pedig az üstnél majd elkaptam. Úgy rohangált bizalmatlanul hónapokig. Egyszer csak többé nem került elő. Elmérgedt szörnyű sebe, örökre elsüllyedt az időben, a sors ennyire taksálta, nem kegyelmezett. Guszti lovunk akkor született, amikor én - nagyapám ezért adta nekünk a barna kiscsikót, mely ifjúságom legjobb barátja lett. Amikor hatéves gyerkőc én - piacra vittem a szekérderék féldisznókat és marhafelsált, már a bakon ültem, s nógattam Gusztit az indulásra, apám megveregette lapockáját, s csak ennyit szólt hozzá: Vigyázz a fiamra! Nem történt bajunk. Szelíd és okos állat volt, majdnem ember. Egyszer - hátán ültem szőrmentén, kutyánk vicsorgott rá, megijedt, leestem. Az istállóig ügetett, de mikor észrevette hiányomat, visszajött hozzám, s nagy busa fejével hajolt felém. Behívták katonának, Ipolyságról még visszatért, de a pesti ostromkor még vittem zabot neki a vármegyeházba, örökre elveszett. Megviselt az első bűn. Éktelenül csipogtak a kis fecskék a kocsibejáró sarkánál. A kíváncsiság ördöge kísért fel a létrán. Levertem fészküket, akkor döbbentem meg, amikor pánik támadt a fecskecsaládban, zokogó lármájukat ma is hallom, de szégyelltem magam az első gyónásnál, amikor a papnak megvallottam az én nagy vétkem. Kaptam penitenciaként vagy három Miatyánkot, de jóvátettem, hogy háborút zúdítottam a kis énekesekre, akik vadul és kétségbeesve röptéztek portánkon, s én attól is rettegtem, hogy a következő tavaszon nem jönnek vissza hozzánk? Találkoztam a halállal is. Malacaink híztak az ólban, kedvencem Berci volt a legnagyobb. Örömmel vittem a moslékot, vakargattam, szerettem hallgatni a röfögését, még a szagától sem irtóztam. Váratlanul komyadózni kezdett, farába döfte az injekciós tűt az állatorvos. Óránként, talán még gyakrabban rohantam az ólhoz, csak jobban lesz Berci, de nem, egyre jobban vonszolta a lábát, lilulni kezdet, s egy reggel elcsöndesedett, mozdulatlanná vált. Kivitték a dögtemetőbe, senkise látta, hogy sírtam, sirattam. Új Hevesi Napló 67
