Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 11. szám - Az idő sodrában
S?z idő sodrában Minden korszak önmagát jellemzi azzal, ahogyan a körülötte lévő világ eseményeire reagál és amilyen világképet alkot a kortársakról és magáról. Minden cselekedetünkben, ítéletünkben tükröződik az a belső világ, melynek konkrét megformázása nélkül személytelen az ember, lélektelen a korszak, embertelen az embert körülvevő világ. Ahogyan halottainkról megemlékezünk, vagy nem emlékezünk meg, az is hü tükre igazi valónknak, és ez nemcsak a formális koszorúzásokban, temetőlátogatásban, alkalmi csokrokban nyilvánul meg, hanem azon túl is, mindig, minden korban az ősök tiszteletében. Hogyan is tisztelné őseit, s vele együtt önmagát az az ember, aki felületesen elsiklik elődeink eredményei fölött, önmagát modemnek nyilvánítva, másokat lesajnálva, lekezelve, s ha úgy tetszik, folyton csak valami önös érdektől vezetve?! Akinek nincs köze a múltjához, szülei, nagyszülei, felmenői és hazája értékeihez, az a jelenkorban is gyökértelen, a jövőről pedig fogalma sincs, illetve azt nem ő fogja alakítani, hanem véletlenszerűen, magától fog alakulni, magával sodorva mindazokat, akik ebben az életharcban könnyűnek találtatnak. Őseink tisztelete abban is megnyilvánul, hogy szeretettel megőrizzük az általuk létrehozott értékeket, elsősorban a szellemi, kulturális értékeket, megtartva és tiszteletben tartatva azokat az utánunk jövő nemzedékekkel. Aki gyermekeinek nem adhatja át azt a tudást és értékrendet, melyet elődei hagyományoztak rá, gyökértelenségre predesztinálja az utána jövőket is. Hazát nem adhat leszármazottainak az, aki hazaszeretetre nem neveli őket. Házat, pénzt, ingó és ingatlan vagyont igen, de azoknak megbecsülését nem. Márpedig aki arra nevel másokat, hogy ne becsüljenek meg senkit és semmit, az becstelenségre tanítja őket. Hogyan is lehet gyökértelenül élni? Gyökértelenül, rokontalanul, elvek híján elvtelenül, jövőkép nélkül jövőtlenül, emberség híján embertelenül... Az elmúlt fél évszázad legnagyobb bűnei közé tartozik az, hogy minden addigi értéket szemétrevalónak nyilvánított. Teljesen kiforgatta magából a családot, mely mára nimbuszától megfosztva áll. Ennek híján nincs valódi hazaszeretet sem, mert hiszen aki a család mibenlétét felfogja, azt úgy is értékeli, mint azt az ősi sejtet, melyből a haza felépül. Aki a családját nem szereti, az hogyan szerethetné valójában a hazáját, és viszont? Igen, ez megfordítva is így van. És aki ezt nem érti, az azt sem érti, hogy ugyanúgy van ez, mint a csepp és a tenger: az egész, a végtelen víztükör ugyan hogyan létezhetne a kicsiny vízcseppek végtelen sokasága nélkül? S ha azok nem kapaszkodnának egymásba, hanem széthúznának, széthullanának, mind más irányba, akkor hogyan jönne létre az egész? Anarchiába hullottan, mind egymás ellen, egymást lökdösve, tülekedve valami féktelen önös indulatban égve és rombolva - akár a mai világ széthullott társadalmai. Amikor jövőnkbe tekintünk, meg kell látnunk a cselekedeteinkből kibontakozó, elkerülhetetlen sorsunkat, mely múltból és jövőből épül és alakul. Aki jót akar magának, az jót tesz másokkal. Aki ennek ellenkezőjét teszi, az nem látja, mit zúdít a későbbiekben a fejére, és nem mellesleg a környezetére. Az önpusztító és kömyezetromboló ember - végtelen hiúságában és felfuvalkodottságában - ma már odáig jutott, hogy nem érzékeli, ugyanazt teszi, mint hajdan a dinoszauruszok: túlnőve a harmonikus létkörülmények lehetőségein, mindent felél és felemészt, amit a Teremtés rendje nemcsak neki szánt. Azaz ismét van egy fölösleges teremtmény a Földön, mely vírusként, parazitaként viselkedik. Valóban nincs más mód, mint várni ismét a végsőkig, mikor már csak a vég jöhet...?! Új Hevesi Napló 3
