Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 10. szám - KÉPZŐMŰVÉSZET - Cs. Varga István: Fotóművész-látó ember
templom: egy-egy világmodell: kimondhatatlan, ábrázolhatatlan univerzumnak egy-egy lehetséges megfogalmazása a művészet titokzatos jóvoltából" - állapítja meg Pilinszky. Az alakítás mellett a templomnak határozott és erőteljes a kifejező funkciója. A formák, alakok, vonalak, fények, színek, idomok együttesen idézik elő a célt szolgáló hangulati és szimbolikus hatást. A tervező és építő a térnek modem anyagi köntöst adott. A létrehozott térérték plasztikai értéket is jelent, és bizonyos távolságból mint kép jelenik meg. Az ornamentika - nemcsak dísz, architektonikus szerepe is van - az egyszerűség kifejező funkcióját érvényesíti, belesimul a kompozíció egészébe. A templom a téralakítás, a vizuális és akusztikai szempontok érvényesítése révén: a végső értelemről, a tér-titokról éreztet meg valamit. Megtestesíti a zárt végtelenséget, amely közelebbi és rokonabb lehet az emberi léleknek, mint a távoli tündökletes csillagos ég. Az áhítat érzését felkeltő négydimenziós lelki térhez tartozik a harangszó, az orgona, a vox humana éppúgy, mint a bizánci liturgiából átvett tömjénfüst. Templomaink architektúrái szépsége is igazolja: a legegyetemesebb művészet egyúttal a legnemzetibb is abban az értelemben. Amint Fülep Lajos értelmezte: nemzeti jellege „a nép összes sajátos szellemi és morális energiáinak megtestesülése”. A templomépítészet egyetemes és nemzeti, örök és időhöz-helyhez kötött jellege is érzékelteti, hogy a magyarnak a lokális jelentőségen túl sajátos feladata, küldetése volt és van a közép-kelet-európai művészet közösségében és a világ művészetében. A példázat szerint a vándor egy építkezéshez érkezik. Kérdő szavaira, hogy „mit csináltok?” sorra olyan választ kap a mesterektől, hogy nem látod: „követ vésünk, gerendát faragunk”, stb., de végül az egyik így felelt: „Katedrális építünk”. A nemzeti méretekben érvényes feladat és a megoldására tett vállalkozás igénye számos költőnknél a „templom-metafora” értelmezésével fejeződik ki. Mind a katolikus, mind a református gyökérzetű és szemléletű költőinknél súlyos gondolatok hordozója ez a kiemelkedően jelentős motívum. Csupán vázlatos, következésképpen hiányos kitekintést teszek, irodalmunk legismertebb költőit és vonatkozó verseit idézem. A templomépítészet sosem volt öncélú, mert határozott transzcendens és evilági közösségi törekvéseket fejezett ki, történetileg eszményi létét és indokoltságát meghatározó célokat szolgált. A VII. Vatikáni zsinat tanítása szerint a szakrális művészekkel kapcsolatos alapvető állásfoglalás: „az egyház semmiféle művészeti stílust nem tekinti sajátjának.” A keresztény templomot ma is istenházának nevezzük. Azzá teszi a szentségházban őrzött Eucharisztia, az a tény, hogy a templom a keresztény közösség gyülekezőhelye, liturgikus cselekmények végzésére és az ezekben való közreműködésre alkalmas épület... Minden idők nagy célja: otthont teremteni az embernek, hajlékot Istennek. A legtisztábban közösségi rendeltetésű kápolna, templom, katedrális, vagy ahogyan egyre gyakrabban nevezik, liturgikus célra szánt épület mindig is az életigenlés, a jövő iránti bizalom, a remény bizonyossága. Kifejezi, hogy egy közösség „Óhajt, hisz és imádkozik”, hogy a történelemben végbement „csatavesztés a földeken” ellenére is folyamatos a „honfoglalás a levegőben” (Pilinszky), a szellem és lélek régióiban, az emberi üdvösségtörténet rendjében. Új Hevesi Napló 77
