Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 10. szám - KÖZÉLET - Abkarovits Endre: Erdélyi tájakon
magyar családba benősülő románok viszont akkor érzik a közösség egyenrangú tagjának magukat, ha megépítették székelykapujukat.) A kapuk anyaga, a fa adott. A falvat erdők veszik körül, s 1907 óta a közbirtokosság révén az erdőknek sok tulajdonosa volt a faluból. Ezt a közbirtokossági állapotot állítják helyre napjainkban Erdélyszerte. A máréfalvaiak egy része mindig is szívesen faragott, bár máshonnan jött mesterek is részt vettek a kapuk készítésében, s egy-két kapu más faluban készült. Nagy a hagyománytisztelet is. Bár minden mester igyekezett valami újat hozzátenni a díszítésben, alapjában véve a kapu beosztása, szerkezeti megoldásai évszázadok óta változatlanok. Máréfalva meredek dombok közé épített falu, mely néhány kisebb mellékutcát leszámítva egyetlen, több mint három kilométeres főutcából áll. Mivel sok hely nem volt, egyre vékonyabb nadrágszíjparcellák alakultak ki, amiket - Erdély több vidékéhez hasonlóan - itt is életnek hívnak. Ezek főút felőli bejáratánál épült a nagykapu, mely mindig is egyfajta státuszszimbólum volt, de nem a bezárkózást jelképezte, hanem azt, hogy a gazda ad magára és szívesen lát minden jó szándékkal érkezőt. (Kulcsos zárat sohase használtak!) A kapu - ellentétben például a szászok szintén impozáns nagykapuival - nem épült egybe a házzal, attól egy élőkért választotta el eredetileg. (A főút hatalmas forgalma miatt szélesíteni kellett az utat, a kapukat helyenként hátrébb, esetenként a ház vonalába kellett helyezni, ami sokszor nem is sikerült a kapu megcsonkítása nélkül.) A székelykapu a funkcionális célszerűségnek is megtestesítője. A telek végén, keresztbe építve van az Erdély sok vidékén döbbenetes nagyságúnak tűnő csűr, s ezzel szemben helyezkedik el az oda tartó szekeret áteresztő nagykapu, míg a gyalogkapu mindig a lakóház felőli oldalon található. (A lakóházakat korábban kékre festették, méghozzá annak a tulajdonos anyagi helyzetét tükröző különböző árnyaltaira: minél módosabb volt a gazda, annál sötétebb kékre. A világosabb kékre meszelt házakat Erdély más tájain is hallottuk jobbágykéknek nevezni. A házak is fából épültek. 1900-ban összesen egy kőház volt a faluban.) Hogy miért pont a Székelyföldön voltak gyakoriak ezek a kapuk, arra talán a legvalószínűbb válasz az, hogy a székelyek kezdetben szabad nemesi kiváltságaik miatt nem fizettek portaadót, szabad gazdák voltak (A jobbágyok nem építhettek nagykapukat!), s a későbbi századokban is megőrizték hagyományaikat. Bár a falu nagy része a XIX. században is kétszer (1851, 1872) majdnem teljesen leégett, a kapuépítő kedv, mihelyst az anyagiak engedték, újból és újból feltámadt. A legrégebbi, a templomkert nemrég restaurált kapuja 1858-ból származik, de van még több XIX. századi kapu. Ami azonban a legérdekesebb, az az, hogy a második világháború után sem szűnt meg a kapuk építése. Ennek oka az, hogy a falu ellenállt a kollektivizálásnak, a gazdák maradtak saját maguk urai. Ami meg talán még ennél is meglepőbb: a legtöbb kapu a hetvenes, nyolcvanas években épült, a Ceaucescu korszakban. (A kilencvenes években már kevesebb!) Minden bizonnyal a magyarságukat kívánták kifejezni ilyen módon a legsötétebb elnyomás éveiben. A jobbágyok és a kevésbé módos szabad székelyek gyalogkapukat építettek. Néhány évtizede ezeket is díszítik, sőt galambbúggal is ellátják. Ezeken a kiskapukon is előfordul felirat. (Pl. „Házad lehet bárhol, de hazád csak itt.”) A máréfalvi kapuk az udvarhelyszéki, annak is a Székelyudvarhelytől északkeletre fekvő falvak típusába tartoznak, melyek a különböző vidékek hasonló kapui közül a leginkább díszítettek. Mind a faragott, mind a festett díszítés évszázadok óta él, bár a mintákban, színekben természetesen adódnak kisebb divathullámok. (Érdekes például megfigyelni, hogy a kilencvenes években épített kapukat mind natúr színben hagyták, míg a korábbi időszakokban a festett kapuk domináltak.) Új Hevesi Napló 61
