Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 10. szám - KÖZÉLET - Abkarovits Endre: Erdélyi tájakon
Abkarovits Endre i. A hetvenes évek eleje óta járom Erdély tájait. Akkor még nagyon keveset lehetett hallani nálunk a Trianonban elszakított országrészekről. Még jól emlékszem, amikor első útjainkon meglepve tapasztaltuk, hogy Nagyváradon, Kolozsváron szinte mindenki magyarul beszél. A legtöbb boltban minden rákérdezés nélkül magyarul fordulhattunk az eladókhoz. Az utazási irodák előtt szobákat kiadó helyiek igyekeztek szállóvendéget szerezni. Esténként aztán a házigazdákkal beszélgethettünk az erélyi magyarok helyzetéről. Aztán egyre sötétebb idők jöttek. Már nem lehetett magánházaknál megszállni. Ha mégis, akkor azt ottani barátaink csak a helyi rendőrök megvesztegetésével érték el. De a szállodák legalább megfizethetők voltak, ha el is voltunk esténként szigetelve az őslakóktól. Közben folytak a nagy betelepítések, míg a lakosság arányát sikerült több városban teljesen megváltoztatni. Kolozsváron, Nagyváradon ma már kisebbségben vannak a magyarok. Most már egyáltalán nem természetes, hogy például egy kolozsvári boltban magyarul szólitsuk meg az eladót, mielőtt megkérdeznénk, hogy beszéli-e nyelvünket. Annyira felduzzasztották ezeket a városokat, hogy a központ zsúfoltsága számomra mára már nyomasztó. Még mindig megállunk a Szent Mihály templomnál, vagy Kolozsvár egyéb nevezetességeinél, de többnapos tartózkodásra már se Nagyvárad, se Kolozsvár nem marasztal. Három évtizedes erdélyi barangolásaim során a hangsúlyok áthelyeződtek, anélkül, hogy emögött tudatos meggondolások lettek volna. A betonrengetegek sivársága a nagyvárosokból ösztönösen továbbutazásra késztet meghittebb helyek irányába. A kilencvenes évek kezdetétől újra meg lehet szállni bárhol, minden megkapható a boltokban, a vendéglők igazán jó kínálattal várják a turistákat, mégis még az utóbbi években is sok magyarországi ismerősöm kérdezte egy-egy utam előtt, hogy nem félek-e odamenni. Az előítéletek és tévhitek csak lassan oszlanak, a rossz hír mindig gyorsabban terjed, mint a jó. A kilencvenes évek közepére már odáig jutottunk a kapcsolatok javulásában, hogy tanítani jártunk a Székelyföldre. (Többek között az egri főiskola is kihelyezett tagozatot működtetett több szakon az idei évig.) Ez lehetővé tette, hogy gyakran szinte havi rendszerességgel járjunk oda, s bár elsősorban dolgozni mentünk, minden út bővitette egy kicsit ismereteinket, egyre több ismerősünk lett, jobb betekintést nyertünk az ottani magyarok életébe. (Bár be kell vallanom, ma ugyanúgy nem értek egyes dolgokat, mint például, hogy miből él az erdélyi ember, mint évekkel ezelőtt.) Újabban magánemberként is leginkább a Székelyföldet, s a csángók településeit járjuk. Csíkszereda ideális kiindulópontnak bizonyult kirándulásokra minden égtáj felé. De mivel az utak közismerten rosszak, s így az oda vezető 600 km igen nagy távolságnak számít, ha nem akarunk odáig megszállni, akkor egy olyan útvonalat kellett találni, ami viszonylag rövid és a látnivalókat se kerüli el. Egy ilyen jól bevált útvonal a Nagyvárad - Kalotaszeg - Kolozsvár - Torda - a Kis-Küküllő völgye - Korond — Székelyudvarhely - Máréfalva - Hargita - Csíkszereda. Ezen tartunk rövidebb-hosszabb megállókat, hol itt, hol ott. Vannak olyan helyek, ahol mindig meg kell állni, vagy ahová ki kell térni, vagy a régi barátok kedvéért, vagy a látnivalók okán. Sokszor már az utazás előtt dönteni kell, mire Új Hevesi Napló 59
