Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 10. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XXVIII.
annak ellenére, hogy Bálint megpróbálta visszatartani. De nem lehetett. Mint ahogy a hatalmas tüzcsóva taszítja a rakétát, úgy űzte az elejtett vad felé Zolit az addig visszafogott, de most az éktelen fegyverdörrenés által kirobbantott mérhetetlen feszültség, vadászizgalom. Letérdelt a jókora, három év körüli kan mellé és már feszítette is szét a száját, nyúlt bele s tapogatta agyarait. Majd boldog megelégedéssel felemelkedve lépett Bálint felé, aki akkor már szintén elindult.- Megvan! Nagy foga van! Megtapogattam, kiáll vagy hat centi. Jaj, de izgultam! De megvan. Hála Istennek! Gyönyörű disznó! - hadarta fürgén még mindig a nem mindennapi esemény hatása alatt, s gratulálva csapkodta Bálint hátát. Ám ekkor drámai fordulatot vettek az események, mert Bálint hatalmasat taszított Zolin, és elordította magát:- Vigyázz! Ugorj onnét! Ül a disznó! - Zoli ekkor háttal állt a disznónak, így nem láthatta azt, amit Bálint. Bálint viszont nem tudott elég gyorsan cselekedni, azaz lőni, mert puskája a vállán lógott, előtte meg az örvendező, hadonászó, gratuláló jó cimbora. S mikorra Zoli félreugrott és a fegyver tűzkész állapotban a célt kereste, az már nem volt sehol. Eltűnt. Elment, vagy elszaladt, vagy ki tudja, hogy hová lett, mert többé nem látták. Soha többé. A hatás frenetikus volt. Hosszú másodpercekig döbbent tekintetek cikázták az üres tetthelyet, majd lassan-lassan Bálint elkeseredett bosszúsággal tudomásul vette, hogy bizony a kocogó disznót a szabadkézből leadott lövéssel gerinctüskén találta el, amitől az azonnal összerogyott, majd a néhány másodpercnyi sokkos állapotot okozó iszonyatos ütést, rázkódást kiheverve, kissé szédelegve bár, de teljesen egészségesen eltűnt a sűrűben. Eközben viszont Zolinak is eszébe jutott, hogy kissé elkapkodva cselekedett a lövés után. Sőt. Az izgalomtól és örömtől eddig kipirult, fűligszáj boldog arca igencsak megsápadt.- He, Bálint! Hát én tiszta hülye vagyok. Nézd már! Nem vagyok én normális. Én már a szájában nyúlkáltam az előbb. Azt hittem, hogy döglött. Mert tisztára olyan is volt. Ott fogdostam a fogát. Bálint! Ezek szerint ez élt. Biztosan élt, ha most meg elszaladt! Még jó, hogy le nem harapta a kezem vagy az ujjaimat. De ez még a gatyám is megszabhatta volna, azokkal az irtózatos agyaraival. Meg az. Mit a gatyám, ez mindenestől szétszaggathatott volna. Én meg bolond ott kapkodok, mint aki nem normális. Hát rágondolni is borzasztó. El ne mondd senkinek, de főleg Zsuzsimnak ne, mert menten kiröhögne, meg ki sem enged többé az erdőbe. Ne haragudjál már rám, drága Bálintkám, hogy ilyen mulya voltam, legközelebb majd visszafogom magam, ha még egyáltalán kijöhetek majd veled ezek után. Kimehetett. Sőt pár esztendő elteltével az akkor már harmincas éveiben járó, örökvidám, nagydarab ember bekerült abba a nagyvadas társaságba, ahol Bálint vadászott. Az azt megelőző időben sok-sok vad elejtésénél jelen volt Zoli, látott több zsigerelést, ő maga is nem egyszer segített abban, olyannyira, hogy önállóan is képes volt megoldani azt. Mint önálló, „kész” vadász egy hónapja járta már az erdőt, amikor először került lőhelyzetbe. A szezon végéhez közeledett. Szarvastarvadra cserkelt Zoli aznap délután. A völgy aljában kanyargó dózerúton lopakodott, amikor az oldalban egy lassan, nyugodtan vonuló szarvasrudlit vett észre. Megtorpant, távcsövezett, gondolkodott, kombinált. A jó humorú, ízesen beszélő, kedves ember az azt követő eseményeket a következőképpen adta elő: Új Hevesi Napló 13
