Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)

2000 / 10. szám - VERS, PRÓZA - Tusnády László: Triptichon Szokolay Károlynak

r^i/dfc/wn C^xo/co/ay Q%áwlij-)ia/c<

1.

Kiáltás zeng a vak űrön keresztül, jaj, földi utad te már nem találod; virág elsápad, szív a búra rezdül, harangszavú a hír, így zeng halálod.

Csend hull köréd, megdöbbenek e perctül.

Ó, mért vetetted le a lét-palástod?

Leveled itt áll, terved benne pezsdül: könyvek titok-hadát még szinte járod.

A betü-erdőt vággyal hogy kutattad, az ember arcát onnan felmutattad.

Az óra áll, könny hull, vak éjjel, éjjel.

Hogy mit látsz most, nekünk már nem beszéled; patakzó szó az ajkadon nem éled, de hited szóljon! Tudtad: az a fényjel.

2.

Pár napja még gyermekkorod idézted: Corelli csendült tűnt csoda-világból; jövőd szép terveit elémbe vésted.

Miért takar már tőle éji fátyol?

Fehér a papír, rajta szó-vetésed már nem növekszik. Éj fodrú határból szivárgó csönd kél. Ordas, vak enyészet robog köréd az elmúlás honából.

Ne sértsen téged! Te azt megtagadtad, szíved az örök értékeknek adtad, és benne hitnek tiszta lángja égett.

Az életed példája felragyogjon, és éppen tőle szív keserve fogyjon: te tárj elénk reményteljes vidéket!