Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 10. szám - Az idő sodrában
idő sodrában Minden október három jeles évfordulóval hív közös emlékezésre bennünket, magyarokat. Igaz, a harmadikat csak mi, egriek ünnepeljük, mégis mindmáig az összmagyarság közös emlckeit és közös büszkeségét hordozza magán. Az 1552-es egri győzelem minden magyar tudatába beleivódva él, és ebben nemcsak a várvédőknek van oroszlánrésze, hanem irodalmunk kimagasló képviselőinek is. Október 6-a a magyar történelem gyásznapjai közé tartozik, bennünk mégis felébreszti a nemzeti büszkeséget, lévén, hogy egy kis nép nagy túlerővel szemben is hősiesen helytállt. Velünk szemben ugyanakkor az aránytalan katonai fölény és az agresszív térhódító szándék, a nem éppen felemelő gazdasági önérdek, azaz gyarmatosító törekvések, valamint a kegyetlen bosszúvágy harcolt, és mindkét fél tudja, hogy nem az ellenfél nemes szándékai döntötték el a harc kimenetelét, hanem a fair play nem-ismerete vagy tiszteletben nem tartása. Ez később, a harc eldőlte után szemtől-szemben, fehéren- feketén megmutatta igazi arcát. Azt a ránk vetett tekintetet soha nem feledhetjük, és mindmáig emlékezünk rá, mikor szép, mutatós külsőbe, szép szavakba burkolt alantas hátsó szándékokkal találjuk szembe magunkat. Október 23-án ehhez hasonlóan a túlerőtől meg nem rettenő, igazáért minden körülmények között kiálló ifjúságra emlékezünk, mely olyan történelmünkben, mintha a márciusi ifjak tértek volna vissza, hogy egy újabb szép fejezettel ajándékozzanak meg mindnyájunkat. Nehéz elfogultság nélkül beszélni a hősökről, hőseinkről, akár 1552- esekről, akár 1848-asokról, akár 1956-osokról van szó. Mikor gyerekeinknek tanítjuk történelmünket, tudnunk kell továbbadni ezt az érzést. A hősök tisztelete nélkül nincs egészséges nemzettudat és nincs egészséges emberi közérzet sem. Mikor azzal a jelenséggel találkozunk, hogy ellenünk fordított honfitársaink megvető, lenéző, fitymáló megjegyzéseket tesznek ünnepeinkre, hagyományainkra, magyarságunkra, döbbenten vesszük tudomásul, hogy az elmúlt fél évszázad nemtelen „eszmeisége” él tovább tetteikben. Azok a nemtelen hagyományok, melyeket idegen érdekek által vezérelt és nem túl magas intelligenciájú személyek igyekeztek elterjeszteni. Ennek lényege a magyarságtudat letörése, tradícióinkkal szembeni ellenérzések keltése, hőseink deheroizálása, Isten trónfosztása, egyszóval minden nemes eszmény helyettesítése a lehető legnemtelenebbekkel. S hogy ez mire jó és kinek, az mindmáig rejtély számunkra. Egyetlen értelmes és kézenfekvő magyarázat adódik a fenti jelenségre, jóllehet, ez is elfogadhatatlan a maga nemében. A mások sikereire féltékeny, a másokat folyton irigylő, együtt örülni nem tudó, lelkibeteg alkatú ember agyszüleménye az a fanyalgó és lekezelő stílusú eszmeutánzat, mely voltaképpen nem hoz létre semmit, csupán ártani és rombolni akar. A destruktív szándék, a mások helyére önmagát erőszakoló, erőnek-erejével is odatülekedő, szerencsétlen ember pedig eleve nem is jogosult arra, hogy mások helyét átvegye, lévén, hogy képtelen az értelmes alkotásra. Mások megsemmisítése, kisemmizése semmiképpen nem tekinthető alkotó tevékenységnek. Amikor október 23-án fekete kabátban, szemforgató módon koszorúzni kivonuló kommunistákat látunk, mindig eszünkbe jut ez a romboló szándék. Amikor mindennapjainkban szembetaláljuk magunkat gáncsoskodásukkal, másokat érvényesülni nem hagyó, féltékeny szándékaikkal, a háttérben meghúzódó titkolt, ámde el nem titkolható törekvéseikkel, bennünket is emlékezésre hív az a történelmi tapasztalat, mely soha nem engedi elfelednünk - jóllehet, már rég megbocsátottunk nekik -, hogy kikkel is állunk szemben. Vajon felnőnek valaha is a szerepükhöz? A későbbihez... Új Hevesi Napló 3
