Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 9. szám - KÖZÉLET - Kaló Béla: Evangélikus metodisták között Svájcban
^Kaló cBélo 'mefodi&tá/c /c&xött &%<í^c/xm, Aarau - Zürich és Basel között talán félúton - az aaraui kanton székhelyeként alig több, mint 15 ezres kisváros. De mint minden svájci település, testesebb és nagyobb léptékűnek látszik a valódi nagyságnál, ennyit tesz a jólét, a harmonikusan magas életszínvonal. Az ember többnyire a nagy vallások között forgolódik, amennyiben érdekli a transzcendens világ. Az evangélikus vallás ezen a vidéken természetesen primátus pozícióban van, de a szabadabb, kötetlenebb formát kereső emberi hajlandóság még a tekintélyesebb felekezeteket is fölaprózza, így jöhetett létre Aarauban is egy evangélikusmetodista gyülekezet, alig több mint 150 hívővel, s egy saját erőből felépített csodálatos templommal, ami nem is templom. Több. Valamit a metodistákról: erről a kisegyházról keveset tud az átlagember. Legföljebb annyit, hogy Angliában, a 18. századi Oxfordban, egy egyetemi teológus csoportból indult világkörüli útjára, John Wesley és társai jóvoltából. Lényege működésüknek, hogy nemcsak együtt olvassák a Bibliát, ők is tartanak istentiszteleteket (bár nem hagyományosat, inkább az amerikai stílusú egyházak szellemében afféle vallásos rendezvények ezek, sok énekléssel), van vasárnapi iskolájuk, de a legfőbb tevékenységük a misszió. A karitatív tevékenység, a szeretetszolgálat, amelyet itt nagyon komolyan vesznek, s már a fiatalokat is erre nevelik, s ösztönzik (vendéglátóim legidősebb gyermeke éppen Romániából tért haza ilyes tevékenységét befejezve.) A templom. Ahol természetesen van imaterem, fényes-világos, inkább egy kultúrotthon nagyterméhez hasonlatos, a technika minden vívmányával fölszerelve. Beszélgetőterem a fiataloknak, gyermekmegőrző (kindergarten-óvoda), s a fogadóterem, ahol az istentisztelet végeztével beszélgetésre gyűlnek össze a hívek. Vasárnapi iskola helyisége, konyha-étkező (!) és WC-helyiségek egészítik ki a széles üvegablakokkal, üvegezett ajtókkal ellátott egyszerű, tiszta formáival szembetűnő épületet. Hans Roser építész szerint (Aki maga is az egyházi közösség tagja), már a teret úgy képzelték el, hogy mindenhonnan látható legyen, egy levegős, tágas park közelében, körbejárható, szabad terület, nyitva a világ előtt. Egy közösség Luther és Albert Schweitzer között. Ezek az emberek nyitottak és jókedvüek, a pesszimista-dekadens vagy éppen hedonista magyarnak ez a kiegyensúlyozottság föltűnő. Étkezéseknél valamit mindig énekelnek (többnyire az egykori Eurovíziós himnuszra ismertem rá), egymás kezét fogva kívánnak jó étvágyat. Természetesen nem vált evangélikus metodistává a katolikus kolostori súlyú hangulatokhoz, vagy a puritán református istentisztelethez szokott honi utazó, de azért az elgondolkoztató, hogy a hazai egyházak megújításán („fiatalításán”) fáradozó papok, lelkészek, hívek miért szégyellnek bekukkantani mások mindennapi életébe, hátha lenne ellesni való. Az istentisztelet (közös énekléssel, orgona- és gitárkísérettel) hochdeutsch nyelven zajlik ezúttal, a magyar vendégek (alig hárman) nem értik a svájci dialektust, a schwytzertütsch-öt, a tolerancia és a tapintat az első benyomás. Az igehirdető (aki nem prédikátor, inkább egy joviális előadó, sok apró humoros történettel fűszerezi a mondandóját, váltva, ahol kell) nem primus inter pares, többen is kimennek a színpadnak 62 X. évfolyam 9. szám - 2000. szeptember
