Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 9. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Imre László: Irodalom és küldetés
A harmadik fejezet első tanulmánya Szabó Dezsőről szól Az egész látóhatár kapcsán. Nagy Péter 1964-es Szabó Dezső monográfiája és az emigrációban élő Gombos Gyula 1965-ben, Münchenben kiadott Szabó Dezső-könyve után többen is tudatosan munkálkodnak azon, hogy a hiteles valóságismeret, értéktudatosító szemlélet és meggyőződés szellemében felmutassák Szabó Dezső azon érdemeit, értékeit, tanulságait, amelyek érdemessé teszik, hogy jelentékeny íróként tartsuk számon. Schopenhauer igazsága szerint egy író munkásságát nem szabad egyes elkülönített alkotásaiból megítélni, hanem a teljes életműből, dinamikusan születő-rejlődő összességéből kell véleményünket, értelmezésünket és értékelésünket kialakítani. A méltatlanul feledésre ítélt Veres Péter életművéből nagyszerű érzékkel választ feladatot, amikor a szabadverseket veszi górcső alá. Könyvének zárásaként pedig Illyés Gyula Bartók című költeményének 1971-es, számos szempontból ma is időtálló értelmezését adja közre. A bartóki példa korokon túlmutató tanulsága: „... ki szépen kimondja / a rettenetét, azzal föl is oldja. (...) Mert olyanokat éltünk meg, amire / ma sincs ige”. Imre László kétségkívül erőteljes szintetizáló tehetsége eddig is méltán szerzett elismerést. Új könyvéhez Irodalom és küldetés kérdés- és problémakörét érdemben és világosan taglaló bevezetőt írt, amely az elért eredmények és a tudatos irodalmárként megélt három évtized tanulságait mérlegelő egyenes beszéd példája. Az Új Hevesi Napló a szerző hozzájárulásával - egy lehetséges vitatémaként — közli ezt a személyes hangú, de a személyességen messze túlmutató, összegző vallomást. (d&wda/crm éá hü/de/áy Egy nemzedék számvetése dogmákkal és ellendogmákkal — egy tanulmánykötet elé szánva Ritkán volt (és lesz) előnytelenebb helyzetben a művészet küldetéses voltát igenlő (vagy legalább ezt ki nem záró) kritikus, irodalomtörténész, mint éppen a XX. század végén Magyarországon. S ennek okait éppenséggel nem nehéz megérteni azoknak (például e sorok írójának), akik az 1950-es években eszmélkedtek, s a 60-as években kezdtek (még ha gyermekded írásokat is) publikálni. Persze, egyáltalán nem abban kell keresni a magyarázatot, hogy valamiféle vulgármarxista felfogás jegyében született, kezdetleges „szocreál” tankönyveink, megtanulandó definícióink voltak, hiszen a „termelési regény”-ek divata mindössze néhány évig tartott (legalábbis Magyarországon), s elég korán meghirdették a harcot (legalábbis szavakban) a „lakkozás”, a sematizmus ellen. Ugyanakkor azt észre lehetett venni már kamaszfővel is, hogy Az acélt megedzik, illetve szovjet partizánregények forradalmi aszketizmusa (minden naivság és demagógia mellett is) emlékeztet (többek közt) Petőfi Az apostolának fanatizmusára, az egyoldalúan idealizált alakok (a „pozitív hősök”) kultusza a szentek legendáira, a nagyszabású ember-átalakító, erkölcsnevelő program (szerencsésebb 36 X. évfolyam 9. szám - 2000. szeptember
