Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 8. szám - KÖZÉLET - Murawski Magdolna: Halott király katonái
állampolgárt: hogyan lehet, hogy a rendszerváltozást kicselezve, halott király katonáiként még mindig ott ülhetnek a helyükön, s hogy ki lehet az az ügyeletes elvtárs, akihez a közkatonák által beszerzett információ mindmáig befut? Mert azt senki nem feltételezi, hogy önszorgalomból, saját szakállukra, puszta kíváncsiságból művelik azt, amit művelnek. Kicselezve a rendszerváltás utáni, jóhiszemű kormányzatot, sikerült túlélniük mindent és mindenkit, s hogy ez a siker kinek és miért sikerélmény, ahhoz pontosabban és közelebbről kellene ismernünk a perverzió lélektanát. Igaz, a normális többség erre nemigen kíváncsi. Mikor a hajdani rettegett diktátor, Ceaucescu meghalt, iszonyú anarchia vette kezdetét, mely majdnem polgárháborúba torkollott. A Securitate emberei csapatokba, brigádokba verődve járták az országot, és megpróbáltak felfordulást rendezni Romániában, hogy aztán kellő eréllyel beavatkozva megtorolhassák azok vétkeit, akiknek nem is voltak, azaz önkényes bosszúhadjáratot rendezni az ellen a nép ellen, amely fellázadt a „Kárpátok hőse” ellen. Ok is halott király katonáiként viselkedtek, jóllehet, vezérük minden, csak nem hős volt, mikor bírái elé került, király pedig legkevésbé. Nos, amikor harmadik személy is hallgatja telefonbeszélgetéseinket, netán belezörögnek, belekattognak a nekik nem tetsző részletekbe, esetleg szétkapcsolnak, egyéb módon kellemetlenkednek, ismét csak eszünkbe jut ez az ámyékhadsereg, melyről természetesen nem feltételezzük, hogy lojális lenne a jelenlegi konnányhoz, sőt, épp ellenkezőleg. Rossz hírét igyekeznek kelteni, mint ahogyan azt az Antall-kormánnyal is tették. Mi a teendő hát, hogy ezek az itt felejtett, önkéntesen „szorgoskodó” agyagkatonák ne keserítsék tovább az életünket? Egyszerű a válasz. Mivel ezeknek a személyeknek jó okuk van arra, hogy személytelenek maradjanak a számunkra, hogy mi csak „A Hivatal” kellemetlenkedéseit érezhessük en bloc, le kell leplezni őket. A nap minden órájában, percében, az élet lehető minden területén, munkánknak vagy magánéletünknek bármely pontjához vagy momentumához kapcsolódjanak is. Ha jogainkat ismerjük és megvédelmezzük, egy jogállamban nem maradhatunk alul azokkal szemben, akik a jogainkat csupán arra használják, hogy kényelmes gyalogátjárót biztosítsanak maguknak általa, általunk, a mi hátunkon feljebb kapaszkodva, bennünket pedig egyre lejjebb taposva. Az irodalomnak, az irodalmi és közéletnek is meg kell újulnia, és nem szükséges tovább tűrnie, hogy az Aczél-hadsereg sértse érdekeit, keserítse mindennapjait. A hajdani besúgókat, a valódi tehetségeket érvényesülni nem hagyókat mindenképpen fel kell állítani így is túl sokáig bitorolt székükről. Ez az agyaghadsereg nem muzeális érték, hanem avítt holmi. Az idők szelét nem érző emberekből áll, mások iránt nemhogy empátiával nem rendelkező, hanem kimondottan érzéketlen alakokból, ezért, ha nem is viszonozzuk gesztusaikat, csupán példát mutatunk nekik emberi viselkedésből, nem mi leszünk a rosszak, hanem az, aki továbbra is cinkos hallgatással rejtegeti őket, és segíti „áldozatos munkájukban”. A halott királyokat el kell temetni, a fölöslegessé vált katonákat pedig békeidőben békés és szorgos munkára kell fogni. Ha a kultúrparazitáknak lett volna tehetségük a kultúrához, ennyi idő alatt már rég bebizonyíthatták volna. A féregirtáshoz való jog még az állatokat is megilleti. Miért éppen a kultúrának ne volna joga és lehetősége erre...?! Új Hevesi Napló 69
