Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)

2000 / 8. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Murawski Magdolna: Együtt vagy külön?

Komolyan elgondolkodtatja az embert, vajon kinek jó ez, és mire. Kultúra tekintetében nem az a fontos, hogy jobb vagy rosszabb, szebb vagy kevésbé szép, hanem hogy annak a kultúrkörnek (civilizációnak) megfelel-e. És ugyan miért kellene egymást kiszorítani, ha egyszer megférhetünk egymás mellett is?! A Föld élővilága és kultúrái attól olyan gyönyörűek, hogy sokfélék, változatosak. Mi lenne velünk, ha mondjuk csak németül volna szabadul beszélni, vagy hottentottául? Kinek lenne az jó? Hát a németeknek, meg a hottentottáknak, vágja rá a naiv ember. Holott az igazság az, hogy nekik se volna az jó semmire. Nos, ugyanígy az amerikaiaknak se jó az semmire, ha mindenki őket majmolja. Akárhová mennek a világon, mindenütt várja őket az egy kaptafára épített pub, butik, hamburger-étterem, golfpálya, bevásárlóközpont, ahol ugyanazt a tucat-árut veheti meg, mint odahaza. Akkor meg minek utazzék bárhová? Hiszen egyaránt unalmas otthon, mint máshol - mondjuk mi, értelmes szórakozásra vágyó magyarok. S hogy ez valóban így van- e, annak az utazgató átlag-amerikai a megmondhatója.

De térjünk vissza nyelvi kisiklásainkhoz. Ha nagy íróink műveit lapozgatjuk és elmélyedünk a magyar irodalom remekeiben, mindenütt azt a tendenciát láthatjuk, hogy a magyar nyelv az ő használatukban is agglutináló nyelv maradt, azaz nem szétszedni, ízekre boncolni próbálták a nyelvet, hanem értelmes szóösszetételeik fennmaradtak és természetes módon tiszteletben tartattak. Ezzel szemben a mai zsurnalisztika még az olyan egyszerű kötőszavakat is széjjelszedi, melyeket iskolapéldákban tanul meg már kisiskolás korában a nebuló: nemcsak... hanem...is. Merthogy, mivelhogy, épphogy, csaknem, márpedig, hogyha, stb. Külön szóba íratják velünk a papírzsebkendőt (az angol ’paper tissue’ mintájára), pedig csak öt szótagos szó, és annyi csúnya példát lehetne még ide jegyezni, de szándékunk nem ez. A nyelvi struktúra mögött mindig keressük a mentalitást, a nyelvi filozófiát, azt a kulturális hagyományt, mely kikristályosodott formában elmondja nekünk őseink történetét. Épp ezért bűn megválni tőlük egy ostoba divatirányzat miatt.

Egységesítő törekvéseinkre történelmünk során szinte rímként szólalt mindig a széthúzó szándék. Soha nem saját akaratból, hanem emberi gyengeségből, mert mindig voltak zavarosban halászó nagyhatalmi körök, melyek féltékenyen figyelték a mások jó kapcsolatait, és mindig arra törekedtek, hogy létrejöttét megakadályozzák, mindenéből kiforgassák, majd utólag rosszra magyarázzák. Ez a különíró szándék. A kirekesztő, elválasztó, a hagyományokat pusztító akarat, a helyi hagyományokat tűzzel-vassal irtó konkvisztádor vagy viking harcos, az Európát, Amerikát és minden földrészt felégető, felperzselő, gyilkos szándék kultuszát fennen hirdető alantas alak. Az egységesítést csak egyféleképpen elképzelő ember, a mindent a saját képére formáló lelki beteg, a perverz szándékok megvalósítója, az önmagán kívül mindennek és mindenkinek ellentmondó, felnőttként is dackorszakban tomboló lelki szegény az, aki a különtépett szóalakok mögül, mint szétszakított lapok mögül a történelemkönyvben, az egymástól szétválasztott népek feje fölött gúnyosan vigyorogva regnál és erőszakkal véghezviszi a maga akaratát, melyről hiszi, hogy fölötte áll még a Mindenhatóénak is.

De hogy nyelvi szinten maradjunk, tegyünk egy összehasonlítást az angol nyelvvel. A magyar mindig könnyen képezett összetett szavakat, s ha már képezte, akkor egybe is írta őket. Az angol ezzel szemben — hűvös távolságtartással — különír olyan szavakat is, melyek évszázadok óta egy fogalmat takarnak, és így létrehozza a különírt összetett szót, mely a mi felfogásunk szerint fából vaskarika. A ’nappali’ angolul ’living room’, később kötőjeles formában szerepel, és csak manapság jutottak el odáig, hogy egybe lehessen írni. Mindez konzervatív felfogása miatt van így, és ez ösztönösen, természetszerűleg megmutatkozik a nyelvtan szintjén is - ahogyan nálunk az ellenkezője. Ezt természetesen nem az angol nyelv kritikája gyanánt tartottam szükségesnek lejegyezni,

Új Hevesi Napló

41