Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 8. szám - VERS, PRÓZA - T. Ágoston László: Ördögszekér
egy pesti ember. Egy elvtárs. Most ez a fontos, hogy belépjen a falu. Értem én... No, de itt a szlanka. Isten-Isten! Üljetek le, mert látom, hogy nehéz már a pohár! Éppen elég nekem a magam baja, mindenki dógozza meg a maga gazdaságát!- Lépjél be, még szépen mondjuk, Ignác bátyám! Nézd már, ki is töltöttük a papírt!- Ejnye, de sürgős... Hová siettek?- Nem sietünk... Ugye, elvtársak, nem sietünk?- Nem hát, nekünk jár a napidíj...- No, látjátok, akkor énekeljük el azt a szép magyar nótát, hogy „Végigmentem az órmódi temetőn”!... Elénekelték. Egy nóta, egy pohár bor. Úgy dél felé betakargatta őket az öreg a permetezéshez használt kabátjával, meg a lópokróccal, aztán a nyakába akasztotta a tarisznyát, és elballagott haza. Amint ment az úton, egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valaki nagyon nyomja a biciklicsengőt a háta mögött. Mire hátrafordult, már ott is állt mellette az unokahúga fia, Som Ferkó.- Adj’Isten, sógorbá’!- Neked is, fiam. Hová ilyen szélvész módra?- Apám látta, hogy ballag. Kérdezteti, mi újság? Voltak-e magánál az agitátorok?- Nemcsak vótak, vannak is. Elaludtak a présházban. Gondoltam, megetetem a jószágot, mire fölébrednek...- Aláírta?- Én? Nem azért jöttek énhozzám a cimborák...- Hát minek?- Azért, hogy elénekeljük azt a szép nótát, hogy Végigmentem az órmódi temetőn. Ismered, nem?- Ne vicceljen, sógorbá’! Azt üzeni apám, hogy addig nem írja alá, ameddig maga be nem lépett. Megmondta az agitálóknak is. A többiek is mind ezt mondták.- Nofene... - vette elő a dóznit az öreg. - Gyújts rá, Ferkó fiam! Aztán miért éppen engem néznek?- Mert maga az ezüstkalászos gazda. Meg mindig tudja, mit csinál.- Látod, ez már igaz. Akármennyit ihatok, én akkor is Józan maradok... Csak azt nem tudom, ezeket hogyan lehetne lerázni - tette hozzá magában, de közben egy arcvonása se rezdült, nehogy ez a Ferkó gyerek észrevegye a bizonytalanságát.- Hát akkor én megyek is. Mit üzen apámnak, sógorbá?- Azt, hogy csináljátok a dogotokat. Majd kialakul... Reggel cudar másnaposán ébredt a négy agitátor. Égett a pokol... A kutat majd kiitták nagy szomjúságukban, de menni kellett, hiszen amíg Józan Ignác alá nem írta a belépési nyilatkozatot, senki se akart belépni a közösbe. „Mennyivel egyszerűbb lenne” - gondolta a tanácselnök -, „ha szokás szerint egy kicsit megpuhítanánk ezt a kulákot, de a járási tanácselnök meg a párttitkár azt mondta, elég volt az eddigi atrocitásokból. Pisztollyal mentek agitálni, meg a fogát is kiverték az egyik parasztnak... Most már nem szabad bántani senkit. Éppen elég így is, amit a Szabad Európa kiabál. Ha legalább még ezt az egyet megverhetnék, ezt a Józan Ignácot... Mert ennek ugyan beszélhet az ember... Szép szóval... könnyű ezt mondani, de próbálnák meg ők, nem veszítenék-e el a türelmüket ennyi keményfejű kun között?! A saját apját se képes szép szóval meggyőzni, nemhogy Józan Ignácot... Olyan kemény ennek a kobakja, hogy ha ráejtenének egy kősziklát, alighanem az törne össze. És akkor még határidőt is szabnak... 26 X. évfolyam 8. szám - 2000. augusztus
