Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 8. szám - VERS, PRÓZA - Fecske Csaba: Lermontov, Utazó
van egy fának! Az égen, a fákba szinte beleakadva tömött felhők vonultak sötéten hosszú, hideg esők ígéretével, szemernyi esélyt sem adva a boldogtalan napnak, hogy fölbukkanjon. Kiskovács csontos, szőke férfi volt, a harmincas éveiben járt. Orra hegyes, mint a borzé, kiálló ádámcsutkája mulatságosan ugrált föl-alá, amikor dühös volt. Olyankor csak úgy zengett a hangja. Démoszthenészé szólhatott így, amikor a tenger zúgását akarta túlharsogni kaviccsal a nyelve alatt. De még tajtékzó dühében is választékosán beszélt, jobban mondva ordított, egyetlen trágár szó sem hagyta el a száját. Észveszejtőén szép felesége volt, ha bejött hozzá a kollégiumba, megbolondított minket kacér mosolyával, a feszes ruhán átsejlő kerekded idomaival, körömcipőbe bújtatott formás lábaival. Mint kigombolt sliccek, nyíltak sorban az ajtók a folyosón. Kiskovácsné jelenléte közöttünk olyan volt, mint égő cigaretta a benzinkútnál. Irigyeltük miatta Kiskovácsot, aki a szóbeszéd szerint igen féltékeny volt rá. Nem csoda, ha kibújt belőle Othello. Jágó előbb-utóbb megjelenik a színen. Eszembe jutott, s a káröröm mézcseppjével édesítette lelkemet, hogy egyszer láttam a városban Kiskovácsnét egy fiatal férfival, ha nem is összeölelkezve, de elmélyült beszélgetésbe feledkezve. A téren ültem a fürdő előtt, a napsütésben lángoló petúniákat bámultam, a Kossuth-szobor tövében morzsát csipegető galambokat, amikor megjelent fehér szoknyában, piros blúzban. Kis aranykereszt lógott a nyakában, tenyérnyi fekete táskát szorított a hóna alatt. Elakadt a lélegzetem, amikor megpillantottam, szaporábban kezdett verni a pulzusom. Persze, egyáltalán nem biztos, hogy a szeretője volt, sőt biztos, hogy nem az volt, de én most utólag bosszúból felszarvaztattam vele ezt a férfit, aki lecsapni készül rám. Kiskovács nem volt éppen egy Alain Delon, de behízelgő modora volt és elbűvölően tudott Lermontovot mondani. Lehet-e hatni a nőkre Lermontovval, nem tudom, számomra mindenesetre lenyűgöző volt, ahogy elmondta a verset oroszul, majd utána magyarul. Feledhetetlenek voltak azok a lermontovos órák, nyirfaerdők zúgtak, végtelen búzamezők hullámzottak, hóviharok kavarogtak a tanteremben. Ültünk a padban némán, csillogó szemmel. Ilyenkor, ihletett pillanataiban még Marina Vlady fejét is el tudta volna csavarni. De most egy idegen, rideg ember állt előttem. Arca kipirult a haragtól, szeme majd kiugrott üregéből. Anélkül, hogy hangján bármiféle indulat érződött volna, megkérdezte:- Hol voltál?- Meccsen - mondtam beletörődve.- Milyen meccsen?- Focimeccsen.- Kitől kértél engedélyt?- A tanár úrtól.- Úgy! És elengedtelek?- Nem.- Akkor mért mentél el mégis?- Mert szerettem volna megnézni a meccset. Pingponglabdaként pattogtak a tőmondatok közöttünk. Visszafojtott indulattal párbajoztunk, mindketten beleizzadtunk. Egyszer csak váratlanul azt mondta, vegyem le az inget. Csak nem buzi, villant át az agyamon. Hosszú, éles körmeit hirtelen mozdulattal vállamba mélyesztette. Nem számítottam erre, felnyögtem. Összeszorítottam a fogamat, árulkodó hang ne hagyja el a számat, a levegőt is úgy préseltem ki magamból. Talpamat teljes erővel a padlóhoz szorítottam, majd húzni kezdtem hátrafelé, mintha fel akarnám szántani a földet. Minden erőmet erre összpontosítottam, az erőfólöslegbe akartam fojtani a fájdalmat. Gyomrom fölkavarodott, sírás környékezett. Nem akartam gyöngének látszani, visszanyeltem a Új Hevesi Napló 19
