Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 1. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Losonci Miklós: A magyar államiság ezer esztendeje
alakja történelmünknek, mint nagy királyaink, ha lehetőségeik nem is voltak olyan méretűek. Sőt, Ady, aki „csak” költő volt, szintén időgyarapító lángelme, ha a jelent nem is tudta diadallá szerkeszteni, annál inkább a holnapot, immár a mi időnket. Az is különös, hogy a sorsfordulóink nagy, egymással ellentétben viaskodó személyiségei, akik szenvedélyes ellenfelek voltak, az utókorra a nemzeti összigazság nélkülözhetetlen árnyalataivá finomodtak - Zrínyi Miklós, herceg Esterházy Pál, Kossuth, Széchenyi, Táncsics, Szemere Bertalan, Görgey, Batthyány, Deák Ferenc. Szinte mindenki a legnagyobb magyar: Pázmány Péter, Balassi Bálint, Eötvös József, Vörösmarty, Kölcsey, Petőfi, Arany János. Még valamiről nem szabad megfeledkeznünk, hogy a nagy hős a sokmilliós magyar nép, az Esterházy kincsért izzadó jobbágyok, a túlerővel szembeszálló végvári vitézek, a szántóvető-arató-kapáló-kaszáló parasztok, bányászok, munkások, ők mindannyian részesei, Hunyadi János és a névtelen sokaság, hogy mindig föltámadtunk a „nemzethalál” veszélyzónájából. Nemzetünket nem törték össze a bajok, szenvedések, vereségek, mert megerősítették. Bizony, akadnak fájó pontok is. Jellasics őse még Zrínyi Miklóssal együtt harcolt a török ellen, az utód a horvát Nemzeti Színház egyik alapítója, annál keservesebb, hogy Batthyány békéltetése ellenére Jellasics bán kardot rántott ellenünk. Jószándékú nép a magyarság, Erzsébet királyné ezt érezte meg, ezért szeretett minket. Nagylelkűségünkért is, mert nemcsak egyszerűen rosszat felejtők vagyunk, nemcsak menedéket adók, hanem az érkezőket befogadjuk, segítve őket, mindenkit tehetségük maradéktalan kibontakoztatásához. Nemzeti létünk fönnmaradásához egy-egy tégla Szent László szigora, Könyves Kálmán bölcs fölvilágosodása, III. Béla műveltsége, az Anjouk reformjai, Bocskai István, Bethlen Gábor, az, hogy Maulbertsch és Lucas Hildebrandt hazánkban hozta létre maradandó mesterműveit. Ják, Zsámbék, a visegrádi reneszánsz palota, Hunyadi Mátyás budai könyvtára, Misztótfalusi Kis Miklós nyomdája, Apáczai Csere János pedagógiai munkássága, a Kolozsvári testvérek Prágában látható Szent György lovas szobra, a Suky kehely - előrehaladásunk egy-egy új állomása. A bencések óra et labora Pannonhalmáról sugárzó ajánlata osztályrészünk lett - törvény és szorgalom, tehetség és munka jellemzi a búcsúzó ezredévet. Mi mindig, veszítve is győztünk, az emberiség iránytűje lett a mi Ötvenhatunk, a gyerekek forradalma, mely szintén egyedi az emberi históriában. Fájdalmunk is 1956, hiszen az 1849-es megtorlást a Habsburgok cselekedték, ez az ő szégyenük, de az a miénk, hogy 1956 után magyar magyart gyilkolt. Ki a magyar? Damjanich szerb vérrel magyar, Petrovics Petőfi Sándorrá növelte magát, Zrínyi Miklós eredetileg horvát származék, Ulászló és Bem lengyel. Mindannyian magyarokká lettek sokrétű emberi tehetségükben és helytállásukban. Számvetésünk akkor válhat igazán megnyugtatóvá, ha most Szent Istvánhoz hasonló erejű programot tervezünk. Ez nem lehet más, mint a tizenötmilliós magyarság összefogása, alkotó energiáinak hiánytalan kiaknázása, az, hogy a lehetőség valóság legyen, lehessen. Muhi, Mohács, a szatmári béke, Világos után Trianon az ötödik nagy csapás, melyet a világ mérhetetlen közönnyel, igaztalanul ránk sújtott. Megtántorodott a nemzet, újra egyenesen állunk; nem nyalogatjuk sebeinket, mert az is pusztulás. Németh László írta: „Egy nép annyit hódít, amennyit teremt”. Mednyánszky, Medgyessy Ferenc, Bartók, Kodály, Ady, Babits, Móricz Zsigmond, Egry József, Sinka István és annyian mások, Ferenczy Béni, Kodolányi János, Csontváry, Kosztolányi, József Attila és annyian, több mint százan csak a XX. században a szellem sok-sok vármegyéjét építették - egész birodalmat. Ez a mi örökségünk, a mi kincsünk - megállíthatatlan teremtés, szerves folyamatú gyarapodás. Jogos és hiteles a bizakodásunk. Teljes emberekre van szükségünk, nem torzókra, adottak a mértékeink a lendülethez, az előrehaladáshoz. Minden azt a hiánytalan hatékonyságot sürgeti, hogy valahány ifjú, az összes polgár önmaga fölsőfokán éljen és boldoguljon. Mindez lehetetlen? Lehetetlen, hogy tizenötmillió „kiművelt emberfő” alkossa jövőnket értelemmel, honfiúi érzelmekkel, mély összefogásban, egymás iránti megbecsülésben?! Fantazmagória, hogy tizenötmillió új Szent Istvánra, II. Rákóczi Ferencre, Hunyadi Mátyásra, Széchenyi Istvánra van szüksége a hazának? Arra, hogy a maga őrhelyén mindenki, az adott képességekkel maradéktalanul, hiányok nélkül betöltse hivatását, töretlenül teljesítse küldetését. Azt, csak azt, hogy önnön boldogulásával lendítse, véglegesítse a magyar nemzet összboldogságát. Még egyszer kérdezem: ez lehetetlen? Egyedül ez lehetséges. Új Hevesi Napló 31
