Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 2. szám - KÉPZŐMŰVÉSZET, FOTÓ - Losonci Miklós: Gobelinművek Petőfiről, Karnevál és részkor
\jföawnev<í/ éá réoxÁoK Schrammel Imre a mai magyar kerámia meghatározó személyisége, több évtizede a Magyar Iparművészeti Főiskola tanára, hosszú ideig rektora is. Ő Szombathelyen született 1933-ban, Borsos Miklós tanítványa volt, Kossuth-díjas, 1971-ben Faenzában nemzetközi kitüntetésben részesült. Ő az a keramikus, aki rendre megújul, ötletei értékké nemesednek. Nagyszabású murális müvei közül kiemelkedik a váci Madách Imre Művelődési Központban elhelyezett kerámiafala, mely Gádor István eszményeinek továbbteremtését jelenti. Mindent kipróbált, így visszafogott fogalmazású tárgyakat szerkesztett Hollóházán 1958-60 között. A samott és a porcelán, a „fehér arany” is anyaga, melyet olykor szobrokká álmodik, mint az Iparművészeti Múzeumban jelenleg, önálló kiállításán, ahol a bevezető két plasztikája női- és férfi torzó. Most Herenden kivitelezte porcelántárgyait, mely kihívás a giccs ellen, ezek majdnem nippek, sokkal inkább friss, zamatos tárgyak, melyek a szépség üzenetét tartalmazzák. Az ötletet a velencei karnevál forgataga adta számára, itt a tárgyak karneváljává alakultak a mediterrán emberek, az öröm testesül a művekben, melyek nem „illannak”, ahogy Tóth Árpád írta versében, hanem fönnmaradtak, mert az öröm, csak az öröm, melyre oly szüksége van a szenvedésbe fulladt életünknek. Fergeteges jókedvében bőséggel ironizál, miközben a kagylóforma szépséges titkába réved. Képzeletföltámasztó ötletei elmélyültek, immár porcelánba álmodott tárgyakból néznek vissza ránk. Schrammel gyorsan hallgat az inspirációra, a váratlant fogadja el az új szépség lehetőségének, a formarend több regiszterén játszik — leleményes az árnyalatokban, ahol a lehetőség rése nyílik, azonnal rácsap, ebben rejlik szellemi hódítása. Kántor Sándor, Badár Balázs, Gádor István, Gorka Géza, Kovács Margit, Csekovszky Árpád mellett és után Schrammel Imre a magyar kerámia mértéke, erről tanúskodik az Iparművészeti Múzeumban január közepéig látható bemutatkozása. O mindig új utakra lép, mint Madách halhatatlan drámájában Ádám - éli és gyakorolja Ady nagy tanácsát: „Valami újat lelni, kitalálni” eszmét - bölcseleti mélységeket a forma kiapadhatatlan újjászületésében. Ezúttal nem Marx-Engels a név hordozója, mert Engelsz József magyar, ötvösművészetünk nagy alakja, aki Répcelakon született 1928-ban, és az Iparművészeti Főiskola tanszékvezető tanáraként évtizedekig gondozta tanítványai távlatait. Együtt mutatkoztak be szintén az Iparművészeti Múzeumban, kiállításukat sokan látogatják. Kiderül valami. Az, hogy Engelsz József Munkácsy-díjas, Érdemes Művész olyan európai rangú Mester, aki a honfoglaláskori tarsolylemezek, Suky Benedek kelyhének, Szentpéteri Józsefnek méltó folytatója. Az, hogy a mai magyar ötvösművészet világrangú, az, hogy félszáz egykori hallgatója csúcsminőséget ért el, azt végtelen tudásának, szigorának, műgondjának, figyelmének, Engelsz József művészi értékrendjének, indító erejű tanári munkájának is köszönhetjük. Ő mindent tud, a művészet alapfundamentumának tartja a mesterséget, ebben mindig maradéktalan. Akkor is, amikor rézből, fából, féldrágakövekből festői felületet hoz létre, akkor is, amikor fémre redukálva anyagát domborműveket szerkeszt, akkor is, amikor a pogány magyar őrformákat egyezteti a keresztény hitvilággal, mint ,.Illés prófétái ”-jában. Ebben Csete György Makovecz Imre halásztelki és százhalombattai templomának ötvös-műfordításait végzi egyéniségének őserejével, gondolatainak bő és árnyalt kulturáltságával. Fogalmazása és stilusa változik, minősége változatlan. Az ötvösség minden közegét birtokolja, nagyvonalú érmeket komponál, pompás ékszereket, igazán megindító az Engelsz József álmodta „Angyal”, a „Kék Pietá” 72 X. évfolyam 2. szám - 2000 február
