Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 1. szám - KÖZÉLET - Domokos Sándor: Gondolatok a klónozás tényével kapcsolatban
homokos őándor GovtböWok a klovtozÁs tevéével IfApcsolAtbAV» Amióta Dr. lan Wilmut Edinburgh-i professzor kísérletének sikere bebizonyította, hogy bármely élőlény genetikai kódját felhasználva azzal „azonos” lényt lehet előállítani, azóta a világot izgalomban tartja a klónozás tényével kapcsolatos lehetőségek mérlegelése. Ezzel kapcsolatban százak és százak, nálamnál sokkal jobban felkészült egyének, fejtették ki véleményüket. Viszont én pontosan az átlagember jogán, annak szemszögéből szeretnék hozzászólni a kérdéshez. Mikor pár évvel ezelőtt a „Boys from Brazil" c. filmben Lawrence Olivier és Gregory Peck élet-halálharcát láttam, melyben a Hitler génjéből létrehozott klón-gyereket akarták megmenteni vagy megölni, a téma úgy hatott rám, mint egy szenzációs agyszülemény, vagyis science fiction. Ma már tudom, nem az. Dolly, a klón-bárány élő bizonyítéka annak, hogy testünk lekopírozása lehetséges. De a kérdés lényege nem ez. Hiszen az egyívású ikrek sem mások, mint fizikailag lemásolt egyedek. A kérdés sokkal messzebbható. Azt kell megkérdeznünk önmagunktól, hogy az ÉN és aki az „énem másolata”, hogyan viszonyulunk egymáshoz. Az egyívású ikrek is úgy beszélnek egymás közt, hogy én meg te. Vagyis minden fizikai azonosságon túl van egy megkülönböztető jelleg, ami a két külsőleg azonos lényt elkülöníti. Ezt minden materialista tiltakozás ellenére is bátran nevezhetjük a belénk teremtett egyedi léleknek. Ennek létezését kvantitatív módon sem kimutatni, sem megcáfolni nem lehet. Ez pedig engem, mint hívőt, feljogosít arra, hogy ezt a megnevezést mindaddig használhassam, amíg a tudomány azt empirikus módszereivel meg nem cáfolja. Ez a megkülönböztető esszencia az ember esetében lemásolhatatlan. Lehet, hogy még szegény Dolly sem érzi magát azonosnak azzal a klónozott birkával, amelyet a világhírre szert tett skót tudós, mint Dolly ikrét majd mellé varázsol. Még a birka öntudat szintjét sem lehet kvantitatíve mérni, így Dolly „öntudaf’-áról sem tudunk fogalmat alkotni. Dollynak nem áll módjában közölni velük, hogy azonosítja-e magát a mesterségesen előállított ikerpárjával, vagy megkülönbözteti önmagát a másiktól? Az ember esetében viszont biztosan tudjuk, ha nem is kvantitatívan, de intuitíven felismeri „én”-je egyedülállóságát. Az emberben létezik egy, a tudósok által el nem ismert emberi lényeg, amit mi hívők a belénk oltott „Isten-képmás” szimbólumával léleknek nevezünk. Ez a lélek a bensőséges öntudaton keresztül ismeri fel kapcsolatát a legfelsőbb Teremtő-Erővel. Ezt nem lehet leutánozni. Minél mélyebbre fog behatolni a tudomány a fizikai létünk titkaiba, ez az esszencia annál misztikusabb lesz, de megfogható és kiszámítható soha. Ahogyan Stephen Hawkingnak, a Cambridge-i egyetem világhírű asztrofizikusának sem sikerült számítógép segítségével visszaszámolni a teremtés pillanatáig, a tudomány nyelvén „szingularitás” állapotának nevezett „O” pontig. A „zéró” pont ugyanis a végtelenben van, ahová agyunk véges értelme nem hatolhat be. Hasonló módon az élet komplexitása is a végtelen lehetőségekre épül, és ezért teljességében meg nem fejthető. Ezzel elérkeztünk a klónozás lényegének sarkalatos pontjához. Ez a pont a komplexitás szükségessége a fejlődéssel kapcsolatban. Ugyanis a mai létforma, melynek kétségen kívül földi csúcsa az ember, az ő sajátosan egyedülálló önfelismerő képességével. Ez a lény azért jött létre, mert a teremtéssel rendjében bennefoglalt genetikai források variációja kimeríthetetlen lehetőségekből táplálkozott. A teremtés rendjét szolgáló fejlődés Új Hevesi Napló 71
