Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 1. szám - KÖZÉLET - Pokorni Zoltán: Gondolatok Nobel-díjas tudósaink szobrainál
való. Megvan az önértéke, de nem öncélú. Megvannak a saját belső törvényei, de az erről való tudásunknak csak akkor van értelme, ha a magunk javára akarjuk fordítani. Arra való, hogy az emberek boldogabbak, jobbak, egészségesebbek legyenek, hogy a tudásuknak emberi erkölccsel, éthosszal kell összekapcsolódnia, mert ha nem így tesz, akkor szörnyűségeket követhetnek el. Megvan a tudomány művelésének, alkalmazásának is a maga éthosza, etikája. Aki erre adja a fejét, az bizonyosan nem lesz gazdag ember, nem lesz vagyonos ember, de teljesebb életet élhet, mint sokan mások. Szent-Györgyi ír erről: „A megismerésnek nincs határa. A világ mai nehézségei nem abból adódnak, hogy nem találunk választ kérdéseinkre, hanem abból, hogy a válaszokat pusztításra, uralomvágyunk kielégítésére fordítjuk. így a haladást az ember történetében nem a tudományos kutatásban, hanem az új etika, új ember és ember közötti viszony kialakításában látom. A tudományos-technikai haladásnak erkölcsi-emberi haladással kell párosulnia. ” Nem lehet fordítva eljárni. Az erkölcsi, az emberi viszonyok félelme miatt nem dughatunk botot a haladás kerekeinek küllői közé. Sokan megpróbálták, mindahányszor sikertelenül. Csak azt tudhatjuk meg, hogy hogyan lehet ezekkel az új eszközökkel, sokszor veszélyesnek tűnő eszközökkel élni. Mi, felnőttek azt reméljük, hogy a diákok, amikor végigsétálnak a teljessé váló szoborparkban, a tudományos nagyság iránt elfogódottságot, a kimagasló teljesítmények szellemi súlyát fogják érzékelni. De félek attól, hogy ezt csak mi, felnőttek érezzük. Ezért arra kérem a fiatalokat, hogy ezeket a ráncos arcokat, kopaszodó homlokokat, az öregségtől elvékonyodott nyakakat ne tekintsék nevetség tárgyának, amit a felnőttek ideállítottak eléjük példaként, hanem úgy tekintsék, mint olyan embereket, egy olyan hagyomány szimbólumait, melyek arra valók, hogy segítsék az ő jövőjüket. Kérem, higgyék el, hogy nincsenek magukra hagyva itt az ezredforduló Magyarországán, van mire támaszkodniuk tudományban, kultúrában, emberi tartásban. Éljenek ezzel, merítsenek ebből. Ezzel a hagyománnyal az iskolában, családban sokszor úgy találkoznak, mint egy korlátozó, keretek közé szorító erővel, s bizonyára ilyen is a hagyományok természete. De a tradíció tápláló erő, segítségnyújtás is lehet ahhoz, hogy a saját életük teljesebb, egészségesebb, biztonságosabb legyen. Sok száz év tapasztalatát jelképezik ezek az öregedő bácsik, s azért állnak itt a szobraik, hogy érzékeltessék: erre a segítségre bármikor támaszkodhatnak. Ne pusztán példaként, hanem segítőtársként, ha úgy tetszik, afféle dédapaként vagy nagyapaként tekintsenek rájuk, akikhez szellemi értelemben később is, most is bizalommal lehet fordulni. Azért dolgoztak, ezért írták le gondolataikat, hogy ötven vagy száz év múlva az akkori fiatalemberek ne legyenek magukra hagyva. Érezzék ebben a kérlelés gesztusát: szeretnék fölkínálni, amit ők tudnak, az Önöknek is rendelkezésre áll. Kérem, éljenek vele. Köszönöm a figyelmüket, megtisztelő volt. Szabó Péter és Pokomi Zoltán a szoboravatási ünnepségen Új Hevesi Napló 67
