Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 1. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Ködöböcz Gábor: Arcképvázlat Kálnoky Lászlóról
kötete (Az árnyak kertje) megjelenésekor 1939-ben Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Takáts Gyula és Vas István köszöntött igen meleg szavakkal, egyáltalán nem lehetett könnyű elviselni azt, hogy ilyen-olyan okokból tartósan megbélyegzett és háttérbe szorított legyen. Ráadásul méltatlanok, botfülűek, érzéketlen percemberkék és udvari énekesek ítélete alapján. Mindenképpen erős lélekre és nobilis jellemre vall, hogy az adott körülmények között Kálnokyban mindig a vox humana kerekedett fölül és a „látszatélet taposómalmával” a kétségbeesés méltóságát állította szembe: „Tárd ki sarkig, nemes reménytelenség, / semmibe nyíló ablakaidat!” Ez a fajta végletesnek tetsző pesszimizmus - akárcsak Kölcseynél és Madáchnál - költőnknél is a megsértett idealizmusból, a meggyalázott eszmékből merítette erejét. Ugyanakkor a szellem emberének időfölöttien örök morálját, az írástudó fokozott felelősségét, a sorsvállalás parancsát sem téveszti szem elől: „költő vagy, hát ne féltsd magad / pokoltüzétől a jelennek.” A helyzettel bátran szembenéző illúziótlanságra és intellektuális fegyelemre leginkább talán a műfordítói gályapadhoz kötött Kálnokynak volt szüksége. Erről a heroikus erőfeszítések árán értékeket teremtő időszakról - midőn „buzgón töltögette saját vérét idegen szellemekbe” - így nyilatkozott: „Életemből húsz évet szenteltem a versfordításnak, ami saját költészetemre bénítólag hatott. (...) Azt kellett fordítanunk, amivel a kiadók megbíztak. Nem volt tehát lehetőségünk, hogy csak a kedvünknek és ízlésünknek megfelelőt fordítsuk, ami saját költészetünknek is ihlető forrása lehetett volna. (...) Hogy ma talán én vagyok a legmegcsömörlöttebb versfordító, azzal magyarázom, hogy igyekeztem mindig tudásom szerint, minden erőm latbavetésével fordítani, vagyis szinte minden alkalommal fölgerjesztettem magamban az eredeti versek írásához szükséges lelkesedést. (...) A fordítás nagyon is akadályozott a versírásban, évekig nem egyszer egy sort sem írtam, és bizonyos, hogy a versfordítás taposómalmában köteteim vesztek el pótolhatatlanul”. A versben külön is elpanaszolt műfordítói létforma keserveit („szilánkra kell annak hasadnia, / aki fordított teljes életében”) valamelyest azért enyhítette, hogy a kritika a műfaj hazai csúcsteljesítményei között tartotta számon a Faust 2. részét, valamint vers- és drámafordításait. A versfordítások közben alkalmazott formafegyelmet, szerkezeti pontosságot és geometriai rendet Kálnoky László saját költészetében is messzemenőkig érvényesíti. Munkamódszerül című versében ezt a tanácsot adta a költőnek: „Úgy nézd e jelenségeket, / mint ahogy a be nem kötött szemű fogoly / látja a fákat, bokrokat, / egy pillanattal a sortüz előtt.” Ez a négy sor mindenekelőtt az ő költészetére lehet jellemző, hiszen Kálnoky valóban egyetlen pillantással fogja át és metsző élességgel ragadja meg a látványt. Megfogalmazása nem tűri a homályt, képei kemények, tiszták, szerkezete céltudatos, kimunkált. „Magát és a világot kegyetlenül éles fényben látja. Ritkán enged az ellágyulásnak” - állapítja meg találóan Lator László. Az, hogy éppen Kálnoky László lett egyesületünk névadója, az életút és életmű ismeretében többszörösen is indokolt: egyrészt Eger volt eszmélkedésének, szerelmeinek, felnőtté válásának színtere, hiszen születésétől három évtizedet töltött itt, másrészt sohasem lett hűtlen, amit az is jelez, hogy költészetének jó néhány darabja szorosabb vagy lazább szálakkal kötődik az Apor Elemér által „selyemgubó-városnak” nevezett Egerhez. Az idetartozó versek pragmatikai kontextusában a kisvárosi miliő jellegzetes képei és élményrétegei köszönnek vissza. A szülőváros emberi, tárgyi világának tematizálása az esztétikai minőségek sokféleségével és a hangnemek változatosságával ragadja meg az olvasót. Az elégikus-nosztalgikus emlékidézéstől a fanyarul groteszk, helyenként csúfondárosan gonoszkodó reflexivitáson át az eszköztelenül pontos közbeszédszerüséget ironikus futamokkal vegyítő hangvételig terjed az a partitúra, amely a Kálnoky-szövegeket egyedivé és egyszerivé teszi. A szerző attitűdjének egyik legfeltűnőbb vonása az életmű egész vertikumára kiterjedő érdeklődés az útrabocsátó mikrokörnyezet iránt, a szülővároshoz kötő hajszálgyökerek folyamatos fólidézése, az eltéphetetlen „köldökzsinór” spontán és kondicionált reflexekkel történő érzékeltetése. Az élménytárgyiasítás hol szeretetteljesebb, hol kritikusabb, hol elnézőbb, hol könyörtelenebb, de mindenképpen Új Hevesi Napló 55
