Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 6. szám - KÖNYVSZEMLE - Cseh Károly: Kürtőn át nézett Éden
Cseh károly át 'nézett Fecske Csaba: Majd máshol című kötetéről Sejtelmes helyre utal Fecske Csaba nyolcadik verseskötetének a címe, a Majd máshol. Azt a helyet legbiztosabban a lélek tájain találhatjuk meg, ott rejlik-visszfénylik valahol az Elveszett Éden. Azt keressük az időben. Pontosabban: a térré vált időben. „Emlékezem utat török az elvadult időben” - vallja a lírikus, s utunk során vízparton, holdfényben álló kerten, leégett erdő helyén, félelmetes éjszakában és az első pár teremtésének hajnalán járunk. Az idő fény-árnyék játékát láthatjuk Fecske Csaba kötetének első ciklusát szemelgetve, hogy aztán teljesen ránk esteledjen-éjjeledjen. Mert a Kharón utasa ciklus darabjai a belső elsötétülés, a költő pokoljárásának látleletei, s ez az éjszaka „mint elbődülő oroszlán torka mély”. Szorongás és rettenet kormozza-hamuzza itt a jajkiáltásként feltörő szavakat, fény sugárzása helyett. A hirtelen támadt kór hónapokig élet és halál között lebegtette a lírikust, közel egy évtizede. Túlvilági fényben derengő „fehér versek”-et izzadott-izzított világra ezen élmények hatására Fecske Csaba, rögzítve tényállást és sötét idillt: „moccanatlan sziklakő az agy” és a sovány testnek „a halál udvarol”. A jelenkori kór(-házi) lírában ehhez hasonló indíttatású opusokat csak Zelk Zoltán írt, több mint húsz éve: „A remény és a kétségbeesés mint tébolyult szerelmesek / ölelik-marják egymást / hólepte nyoszolyájukon, / hetvenéves szivemben.” (Hólepte nyoszolya). Fecske Csaba negyvenkét-negyvenhárom éves szívvel vergődött így a remény és kétségbeesés váltólázaiban, lét-nemlét között. Felfénylő pillanataiban mégis olyan gyöngéd, szerelmi vallomásokra képes asszonyához, mint ahogy a Kerub című versben üzen, s olykor arra is van ereje, hogy ő vigasztalja látogatóit (Kharón utasa). Többnyire azonban holdkráteres, kürtő-sötét versek ezek, és még az ő idillből is „tüske hatol a szivbe” (Neszt se ütve). Van a kétségbeesésnek olyan foka is, mikor az események groteszkké pörögnek ki, s az ember a végzetessel szembenézés helyett a rálátást választja, mert csak igy elviselhető. Olyan opusok sorjáznak ilyenkor tolla alól, mint a Karácsony, kész röhej, Játszma, Az elhangolódott agyú; s egyben az összegzések ciklusa is a Kharón utasa. A még betegség előtti - és Kosztolányi nagy vallomásos verseire emlékeztető hangütésü, rímelésű - számvetés, az érett férfival a Negyven felé és az ötven körüli, kórtól megviselt férfi fricskája, a Sírfelirat sajátságos egésszé kerekül. Létvallomássá, melynek aurája a fanyar humor. A kötődések ciklusa az Összefércelni velem. Itt a sötét kürtő, melyen át az elveszett éden „tükörcserepeire” néz, egy árnyalattal megvilágosul. Újra színei lesznek a szorongás szürkítette tájaknak és a dermedt csönd neszezni kezd: „a völgy mint egy fazék gőzölög, a ködön áttünő fény „borzas csöpögő ecset”, a nap lenyúzott bőre tavon feketéllő árnyék, jó hírt hozó angyal ontja a fényt a pásztoroknak éjjel a mezőn, a kódexmásoló szerzetes tétlen bal ökle „barázda elgurult göröngye”. Ilyen s ehhez hasonló metaforákból épülő szakrális szonettek tekintete nemcsak a földi, hanem az időtlen, bibliai tájakra is réved. Leginkább mégis befelé figyel, és hallgat, mint Pilinszky falujába visszatért fegyence pohár bora mellett. Fecske Csaba úgy érzi, olya, akár a tócsa, amelyben Új Hevesi Napló 77
