Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 6. szám - KÉPZŐMŰVÉSZET - Jámbor Ildikó: Fekete oszlopok között a fény
jámbor Ildikó Rekele oszlopok közöli a fény Előbb-utóbb minden alkotó emberben megszületik az igény, hogy szeretne a szülőhelyén megmutatkozni, a közösségben elismerést szerezni, ahonnan származik. Ez lehet az érettség jele, lehet egy lépés a tökéletes, az isteni lényeg megtalálásához, de lehet pusztán gyermeki vágy is, visszatérés a kezdetekhez. Parádi Tamás Egerben született, a fővárosban lett grafikusművésszé, hivatása, kenyérkereső munkája is Budapesthez köti. Ám szívesen emlékszik a nagyszülőknél töltött nyarakra, szívében őrzi a várost, az itt élőket. Mesterségbeli tudását - saját szavai szerint - Maracskó Gabriella és Nagy Gábor művészeknek köszönheti, tőlük tanult rajzolni, aztán a Fiatal Képzőművészek Stúdiójában érlelődött: tanult és maga is tanított már a nyolcvanas években. 1983 óta tagja a Művészeti Alapnak, 1988 óta a Magyar Grafikusok Szövetségének. A rajzi tudás megszerzése mellett azonban van egy fontosabb út, melyet a képzőművészeknek is be kell járnia. Megtalálni az utat, a hangot, az eszközt, amellyel a világ kérdéseire válaszol. Megtudni és megérteni, milyen az a világ, ami körülöttünk van, miért jó és miért rossz, merre kell mennünk? Ezt a belső utat rendszerint egyedül kell megtennie minden alkotónak: a lélek belső útjai felé, és a külvilág felé. Parádi Tamás itt bemutatott 16 munkája az 1992 és 200 közötti időszakban készült itt, Magyarországon, ezért ezek a képek valamiképpen a mi közérzetünk lenyomatai is. A világ megértéséhez vezető úton rendszerint valamennyi képzőművész rálel arra a tárgyra, arra az élő vagy élettelen dologra, arra a valamire, ami - változó alakban - képes arra, hogy kifejezze, közvetítse a művész gondolatait. Parádi Tamás esetében ez a tárgy az oszlop, a fa, a láda. Egy olyan tárgy, amely sötétséget és világosságot összeköt és elválaszt, amely átengedi a külvilágot, és eltakarja a külvilágot. Egy tárgy, amely megosztja a teret és betölti a teret, amely múltat, jelent és jövőt összeköt. Ez az oszlop (vagy oszlopok), lehet tompa és fényes, ragyogó és fakult, kontúros és elmosódó, áttetsző és tömör, keskeny és széles, s így mindig mást és mást mond nekünk. Az egyik az archaikus kor arányait vetíti elénk, a másik Széchenyit idézi (Mintha kút fenekén élnénk), a harmadik Gothár Péter filmjére utal (Megáll az idő). (Az említett munkák egy-egy képzőmüvészcsoport grafikai sorozatának darabjai is egyben). Aztán a „Fekete oszlopok között" című kép, melynek vázlatát és az eredeti művet is a kiállítottak közt szemlélhetjük: talán a szűkülő és mégis megnyíló perspektívákra utal. Az oszlopok némelyike emberarcot formáz, van olyan, amely - az emberi szervekre utalóan - lüktet, él. Az itt bemutatott művek többsége rézkarc. Valamennyi igényes technikával, nagy műgonddal készült. Fellelhető bennük az alkotó személyisége. Láthatóan a lelkében rend Új Hevesi Napló 71
