Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 6. szám - KÖZÉLET - Murawski Magdolna: Az „improduktív” művészet
W!~Li WlaJoL cd» „ vm/wodu/Mv műiiáfoei Az 1950-es évektől fogva a köztudatban permanensen jelen lévő gondolat, mely hol látensen, hol a felszínre bukkanva egyfolytában rombol: a produktivitásimproduktivitás kérdése. Ugyanúgy vetették ezt be a köztudatba, mint a falu-város ellentétet, vagy bármilyen ellentétet, mellyel megosztani próbálták a nemzeti egységet. Gyökerei abból az oroszos „kultúrából” erednek, melyet a hajdani „nagy testvér” szokványos táncjeleneteiből mindenki ismert, aki abban a korban élt és kénytelen volt magához venni az efféle kulturális produkciók mételyét: t. i. a gyermeteg és felfuvalkodott kérkedést, falusi kocsmába illő jelenetek során folytatott hivalkodást, mely a végén mindig fékevesztett tombolásba, mulatozásba fulladt. Előbb kidüllesztett mellel lejtett el Iván a vetélytársak, illetve Másenyka előtt, majd lökdösődött egy kicsit velük, végül vélt győzelmétől megrészegülve (időnként a vodkától is) körbefetrengte a színpadot, kezén, hátán, térdén forogva, és utánozhatatlan guggolós táncot lejtve, kiprovokálva ezzel a közönség tapsát, ünneplését. Félreértés ne essék, nem bírálni vagy értékelni kívánom egy hajdan szomszédos nép kultúráját. Összehasonlításokat se kívánok tenni, hiszen mindez értelmetlen. Minden népnek az a legkedvesebb, szívéhez közelálló művészet, melyet a belőle kitermelt művészek létrehoznak. Ettől tud lelkesedni, ez ragadja magával és ihleti újabb és újabb művészi teljesítményekre. A baj csupán az, ha mindezt „felsőbb döntések” alapján, központilag meghatározott koncepciók szerint akarják rátukmálni a befogadásra egyébként nemigen hajló másik népre, kultúrára. Voltaképp ma is kísért a múlt. Kimondva, kimondatlanul, de visszaköszön a nem túl udvarias gesztusokban, a művészetet és művészeket nap mint nap érő sértésekben, a megbecsülés hiányában, melynek már csak kísérőjelensége az, hogy az efféle „improduktív” ágazatot nem akarja szívből támogatni senki. Egy támogatásért folyamodó művészt bárki lerázhat, lekezelhet, és kimondatlanul is azért, mert házal, koldul. De vajon ki az az erős önkritikái hajlammal bíró (jómódú) ember, aki beismerné, hogy mindezt azért teszi, mert a társadalom művelte ezt vele?! Koldussá tette, megkérdőjelezi művész-voltát, „beint neki”, mikor kérni próbál, esetleg még gúnyosan ki is neveti. Egyszóval lekezeli, megalázza, primitíven viselkedik vele. Nem kell túl messzire visszatekintenünk történelmünkbe, hogy meglássuk: nagy uralkodóink mindig támogatták, és nem is csekély mértékben a művészeteket. Ha itthon nem voltak olyan mesterek, akik megalkothatták volna az általuk megálmodott szépségeket, hívtak külhonból. Egy-egy jelentős művésznek pedig olyan komoly vonzásköre alakult ki, amely további fejlődést hozott nemcsak a magyar művészetben, hanem a szellemi életben is. A kimagasló szellemiség viszont olyan sikereket hozott az összmagyarságnak, hogy az újabb és újabb sikeres produkciókra ihlette. Külön tanulmányt érdemelne, milyen termékenyítő hatása van az alkotókedvre az, ha valaki szép tárgyakkal, műalkotásokkal veszi körül magát, s hogy ennek hatása milyen eredményekre ösztönzi a boldog szerencséseket. Mint tudjuk, a XIX. század szellemi életére és szabadságmozgalmaira óriási hatása volt annak, hogy művészeink tevékenyen részt vettek a közéletben, s hogy minden írásukkal tanították és nemes tettekre buzdították kortársaikat. Itt most nemcsak a „Hass, alkoss, gyarapíts!” szállóigévé vált verssorra Új Hevesi Napló 65
