Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 6. szám - KÖZÉLET - Löffler András: A beszélgető püspök
vállalt hősi áldozat, kereszthordozás és vértanúság minden szempontból elismerést érdemel. Nem vállalható azonban annak az elítélése - bár van rá törekvés hogy a hétköznapok híveit és lelkipásztorait, akiket nem „jutalmaztak” börtönnel, de mégis áldozatos munkát végeztek, megalkuvóként vagy békepapként rekesszük ki. Vajon a magyar katolicizmus elmúlt félévszázadának ez volna a döntő jelentőségű problémája? Vajon a papság ilyetén megosztottsága tényleg hatással volt az engedélyezett és cenzúrázott hitélet minőségére? Ki vállalja az ítéletalkotást? Ki mer bárkit is meg- vagy elítélni, és számon kérni? Hol van a határ, a tisztesség, a jó szándék, meg a túléléshez szükséges megalkuvás között? Bizony e szempontok alapján árnyaltabb kép alakítható ki, mint amivel a püspök-főapát és barátja megkínálta az olvasót. Persze, hogy voltak a békepapi ügynek negatív hősei. Olykor eluralkodott az intrika. Mégis úgy gondoljuk, hogy a többség gerince hajlíthatatlan maradt, és ezért legtöbben méltósággal élhettük meg a szabadság újravirágzását. Egyébként eligazít bennünket ebben a többször hivatkozott II. János Pál, akit érthetetlen módon állít szerzőpárosunk a hierarchiával szembe. Az 1992-es pápai látogatás megerősítette, hogy a testvériség szellemében „tiszta lappal” kell megkezdeni a szabad társadalomban az egyház megújítását. III. A hierarchia és az egyház szándékolt szembeállításának másik példázata a könyvben Bulányi György piarista ügyének felemlítése. Azt a látszatot keltve, mintha lám- lám az egyházi vezetés megalkuvása miatt nem állt volna ki mellette. A katonai szolgálat megtagadásának ügye, illetve az azt elutasító püspökkari körlevél kiadása utal az egyház megalázó helyzetére. Elgondolkodtató az is, hogy az egyházi elit békepapi mozgalomban nem exponált része sem állt ki Bulányi mellett. Amiként nem vállal vele közösséget maga a piarista rend sem. Nem tudunk arról sem, hogy a Vatikán az akkori hierarchiát emiatt megrótta volna. De valószínűleg az az észszerű gondolat győzött, hogy az egyház megmaradását jelentő - status quo - mégiscsak fontosabb, mint a nyílt és értelmetlen konfrontáció. A fegyveres szolgálat elutasítása, illetve annak lelkiismereti kérdéssé történő emelése véleményünk szerint sokkal inkább politikai, mintsem valós lelki, vagy társadalmi igényt jelentő kérdés volt. Az akkori magyar társadalomban nem volt jelen a háborús pszichózis. Ezért Bulányi felelőssége marad a „börtönszolgálatra” rábeszélt fiatalok sorsának alakulása. A probléma felvetése azonban félrevezeti az olvasót. Nem beszélve arról, hogy Bulányi „téziseit” ismerve igen komoly, az egyház hitéleti egységét érintő dogmatikai eltérések lelhetők fel. Kétségkívül e mozgalom lassú elhalásra ítéltetett, és az idő e problémát, ha úgy tetszik, megoldotta. Egy évtizede már az is kimondható, hogy nem a hierarchia nyomására. Ki kellene mondani! IV. IV. Asztrik püspök fontos szerepet vállalt a holocaust és a keresztény-zsidó párbeszéd alakításában. E párbeszéd alaphangját minden esetben a kötelező bűntudat és a lelkiismeretfurdalás adja, legalábbis ez már elvárás az egyik oldalon. Mi több, a folyamatos bocsánatkérés állapotában kell leleddzen minden és mindenki. Sajátos helyzetet eredményez az, hogy ezt az attitűdöt, melyben a teológiai és tudományos kérdések másodlagosak, a katolikus hierarchia egyik, talán legbefolyásosabb tagja vállalja. Méghozzá kéretlenül. A magyar közgondolkodásban ugyanis nincs jelen a bűntudat és az egyházban sem lelhető fel ilyesmi. Még akkor sem, ha lázas igyekezettel formázzák azt az erkölcsi, szokásjogi tényállást, hogy „nem emelte fel a szavát az üldözöttek érdekében.” A társadalom döntő többségének egyszerű életkora miatt nincs lehetősége erkölcsi alapállását Új Hevesi Napló 51
