Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 6. szám - KÖZÉLET - Löffler András: A beszélgető püspök
módszeresen felvilágosítani arról, amit e könyvben az egyház, és különösen a hierarchia „bűnéül” felróttak. Utal a kötet az egyházi vezetésen belüli felfogásbeli különbözőségekre, de ha valóban ez lenne az egyházi közélet fő problémája, nem kaptunk választ a megoldásra. A beszélgető könyvecske nem az átlagolvasónak íródott. A szellemi elit néhányezres tábora és a jó szándékú sznobok forgatják. A kötetben foglalt gondolatok megértése az átlagosnál nagyobb műveltséget és olvasottságot feltételez. Az irodalmi, filozófiai és teológiai hivatkozásai pedig kifejezetten nehéz olvasmánnyá teszik. Érdekes, hogy a könyvet többször átolvasva más és más benyomások érik az olvasót. A befogadó hangulatától függően másként értékeli a szerzők mondandóját. Persze kérdés, hogy rávehető-e valaki arra, hogy egy ilyen könyvet többször elolvasson? Idő kellett a belterjes beszélgetés vagy egymás melletti elbeszélések oldalvizén annak megértéséhez, hogy mi vagy ki Asztrik apát mércéje. Aztán kiderült, hogy Szt. Ambrus milánói püspök. Tudvalévő, ő az a szent, aki „diplomáciai beszélgetéseinek” eredményeként szívós munkával eléri azt, hogy partnere elveszítse türelmét és kimondja mindazt helyette, amit ki kell mondani. Megértettük végre, miért kellett a püspöknek beszélgetőpartner Lengyel László személyében. Vajon a katedrálisépítő lelkűiét megfér-e a folyton kiegyenlítő szerepre törekvő, valójában a keményen kritikus lélekkel? Nem kell különösebb áthallás annak megértéséhez sem, hogy ez az utalás a „nagy építőmester” szellemiségére vonatkozik. Csak ennek a szellemiségnek mentén érthető meg az az erőltetett párhuzam, amelyet az állam elhalására vonatkozó marxi tétel egyházra történő vonatkozása jelent. Mi lehet ennek az üzenete? Vagy mi végre van folyton a pápa iránti hűségre történő hivatkozás? Nem tisztünk Ítéletet alkotni mások katedrálisépítő hajlamairól. Ismert az is, hogy Asztrik főapát a közelmúltig az egyház hivatalos médiapüspöke volt. Nos, a személyében kitűnően kommunikáló főpap egyháza nyilvánossággal való kapcsolatai váltakozó sikerűek. Az elmúlt évtizedben nem sikerült médiastratégiák kidolgozásával változtatni azon az egyházat sújtó hátrányos és ellenséges társadalmi megítélésen, ami még a tudományos szocializmus fémjelezte korszakban beidegződése. Az sem érthető kristálytisztán, hogy Pannonhalma - a Bencés Rend - miféle szellemi sziget? Vajon mi végre a különállás demonstrálása? Más, újrainduló szerzetesrendek, egyházi intézmények is megkezdték fizikai és szellemi helykeresésüket a társadalomban. Vajon látszanak-e ezek a törekvések a magas pannonhalmi várból? Mennyiben paradigmaváltás éket verni a hívők és az egyház vagy az egyház és a püspökök közé? Mi lehet a megosztó törekvések célja? Nem értjük továbbá, hogy az egyház és az általa képviselt hit és értékrend ellenfeleinek és a „másoknak” miért a püspök-főapát az etalon? A véleményformáló - mellesleg ateista - fővárosi értelmiség miért csak vele talál hangot? Másokkal miért nem? Miféle érdem ez? A könyvből kitűnik, hogy a püspök talán már nem ura a körülötte kialakult és kialakított helyzetnek. Objektíve igaz viszont, hogy a magyar egyház viszonylagosan független a közgondolkodás Asztrik püspököt favorizáló szellemiségétől. E néhány bevezetőnek szánt gondolat mellett szükséges, hogy az érthetőség, az árnyalt megközelítés miatt néhány, a könyvben hangsúlyt kapott felvetést górcső alá vegyük. Már csak azért is, mert azok kritikai alapállása tévedéseken vagy felszínes megközelítésen alapszik. I. A kötetben többször visszatér az az utalás, hogy a kommunizmus alatti lengyel és magyar egyház között jókora minőségi különbség volt. Természetes, hogy a konkrét részletek feltárása nélkül mind Asztrik püspök, mind Lengyel László sommás minősítése alapján e „versenyben” a magyar katolicizmus és főleg annak legfőbb letéteményese, az Új Hevesi Napló 49
