Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 6. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - T. Ágoston László: Az a gyűrött, barna boríték
Abban az időben lábfájással küszködött Jóska, ezért kellett a bot. Aztán elkezdett Zsiga bácsiról, meg a Kelet Népéről beszélni, és úgy elfelejtette minden nyavalyáját, hogy alig tudtunk lépést tartani vele. Futott, akár a nyúl, és pörgette a görbebotot, mint valami sétapálcát a vasárnapi korzón. Aztán amikor elfogyott a mondanivalója, felnyögött, és a botra támaszkodva sántikált tovább. Eleinte meglehetősen zavarban voltam, hiszen Kopré, Hunyadi, meg Kende évtizedekkel voltak idősebbek nálam. Jó nevű, több kötetes, befutott írók, én meg a kis névtelen senki... Akár bácsizhattam volna őket... Igen, de nem hagyták.- Idefigyelj, Laci! - mondta egyik alkalommal Kopré Jóska. - Tanuld meg, hogy az írónak nincs kora. Csak tehetsége van. Márpedig akinek van, az mind egyenrangú és egykorú, akárhány éves is. No, hát azért mondom, hogy ne akarj lebácsizni bennünket, mert nagyon megharagszunk. Időnként közénk keveredett néhány világmegváltó irodalmár is, akik a modernségről papoltak; az új formákról, a neoavantgarde meg a posztimpresszionizmus mindenhatóságáról.- Rendben van - mondta Kopré tanár úr -, de a verslábatok sánta! Mindenkinek szíve joga, sőt kötelessége is, hogy olyat írjon, amilyet még soha senki se tudott. Újítsatok! De előbb tanuljátok meg a szakmát! Majd ha úgy ismeritek a klasszikus versformákat, mint Arany, Ady vagy József Attila, írtatok olyan regényt, novellát, mint Móricz Zsiga bácsi, akkor fölrúghatjátok a régi formát. De csak akkor. Aki az elfuserált versét nevezi modemnek, az az én szememben nem költő, hanem csaló. Nagyon szerettem velük járni, lestem minden szavukat. Kopré Móriczot idézte, Szabó Pálról mesélt. Kende Sanyi, az egykori szabólegény párizsi élményeit osztotta meg velünk. Hunyadi Pista verseiben is a végzetes kórban meghalt felnőtt fiát siratta. Egy nap Kopré a hóna alá csapott egy kötetre való verset, és elvitte az egyik kiadóba. Fanyalogva fogadták. Egy rohadt sor se volt benne a szocializmus építéséről. Csak ilyenek, hogy Imádság fogódzásért, meg Keserű dal, Könyörgés kegyelemért... No, nem, ez egyiknek se kellett. Gondolt egyet, és csinált egy gyűjtőívet. Kiült vele a Blaha Lujza térre az egyik padra. Jöttek is a barátok, ismerősök, s megkérdezték:- Milyen papír ez, Jóska?- Gyüjtőív. Ha gondolod, te is megrendelheted rajta a legújabb kötetemet.- És melyik kiadónál jelenik meg?- Nálam. Az első könyvem is úgy jelent meg, ez is magánkiadás lesz.- Ne hülyéskedj, magánkiadás 1982-ben?!... Aztán szinte minden ismerős beírt egy összeget, meg a nevét. Volt, aki azért, mert nem hitte, hogy megtörténhet. Mások meg azért, hogy hátha mégis... És újra győzött a konok zsellérivadék. Egy szép napon újra kiült a Blaha Lujza téri padra, és elővette a táskájából a gyüjtőívet, meg a friss nyomdaszagú kötetet, a minden élők útján-t. Csak így, csupa kisbetűvel, mint Nemecsek. A cimborák hitetlenkedve csóválták a fejüket, és néhány nap alatt gazdára talált minden példány. Nekem a 247-dik jutott. Aztán valamiféle feszültség támadt a festők meg az írók között. Tény, hogy kenyértörésre került a dolog. Egy nap felhívott telefonon Szőke Miklós, aki szintén a csoporthoz tartozott. Beszéltem a Zichy-kastély igazgatójával - mondta. - Adnak helyet, megalakíthatjuk az irodalmi kört. Ennél jobb megoldást nem is remélhettünk volna. Az óbudai Zichy-kastélyról van szó, az Árpád-híd mellett. Ebben kapott helyet akkor a kerületi művelődési ház, s ennek egyik félreeső szobájában mi havonta egyszer két órára a sakk szakkör és a bélyeggyűjtők klubja között. Október végi szombat délután volt, X. évfolyam 6. szám - 2000 június 46
