Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)

2000 / 6. szám - VERS, PRÓZA - T. Ágoston László: Délibáb

Lift zúg. Fölfelé megyünk. Lámpa, rácsos ablakok. A sötétből kopasz civil, meg az ügyvéd. Ügyvéd nekem? Nekem is. Formaság. Papír és toll az asztalon. Egyik se robban, írom. Jött, csikorgóit, lőtt, bicegett, elvitték. Én hason, a járdán, golyó a falban. Aztán ők.

Nem jó. Törvény, a gyanúsított joga. Tanú, ha kérdezik. Tettes csak ítélet után. írom. Ok mondták. Mintha jött volna. Talán csikorgóit, vagy valami más. Ablak kihullott. Magától vagy tőle. Lehet, hogy a meleg. Fegyvernek látszó, de lehet, hogy esernyő. Borult az ég. Mintha dörrent volna. Az is lehet, hogy légkalapács. Sok ma az úton a kátyú. Luca napkor ólomeső. A falba is egy. Lehet, hogy szögbelövő. A járda meleg. Vagy kerékpárút? Meglehet, de belepte a hó. Na, így már egészen más. De azért nem árt egy szemvizsgálat meg a véralkohol.

Újra az utca. Nagy levegő. Sétálgatnak, mintha mi sem történt volna. A kereszteződésben felmosták az utat. Vagy a megáradt folyó mosta el a roncsokat. Középen fehérkabátos rendőr mutogat. A lámpa még mindig vak mindhárom szemére. De azért átjutok. Többen is megyünk a zebrán. Vagy ez csak öszvér? Nézem a járdát, de nem hasonlít a kerékpárúira. Itt van az oszlop, ott van a fal, de eltűnt a lyuk. Beforrt? Hiába keresem, sima a fal, és a fény se törik meg rajta.- Látszat - szól valaki mellettem szürke kabátban. A zsebéből pisztoly csöve kandikál. Kíváncsi...- Ez is? - kérdezem bátran, mert kezdem megérteni: itt minden illúzió.- Ez is - bólint, aztán az oszlopra lő. - Nem történt semmi. Mint ahogy délelőtt sem, csak a szemed káprázott a fényben. Ez a lyuk is eltűnik, mint a másik. És te is, ha túl akarsz nőni a látszatokon.

Nem akarok. Már nemcsak túlnőni, nőni sem. így épp elférek az asztalnál, a fejem elsiklik a csillár alatt, és a lábfejem alig lóg ki a takaró alól. Behúzom, mielőtt észrevennék. És örülök, hogy ott nincs lyuk. És örülök, hogy hátul van egy. Hát nem csupa öröm az élet?

Megyek az utcán. Görcsösen lapulva az ólomszürke ég alatt az ólomszürke falhoz. Látom, mások is ezt teszik. Ha egymás közelébe érünk, megállunk, szúrós szemekkel fürkésszük egymás faarcát, aztán elsietünk. Nehogy a másik megtudja. Mit? Hát azt. Azt, amit mindenki sejt, de senki se mondja, mert joga van hozzá. Jogállamban élünk. Miénk a jog, a szürkekabátosoké az élet...

Új Hevesi Napló

25