Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 5. szám - KÉPZŐMŰVÉSZET, FOTÓ - Losonci Miklós: Emlékek kincsesháza II.
JFv ElP^OIlyf1 Losonci Miklós <0 ni/éÁeÁ /ctnc&eáÁdxa n. Barcsay bűvkörében Új távlatokra döbbentett Barcsay Jenő kiállítása 1957-ben, a Nemzeti Szalonban. E sűrített egyszerűség rendezte ízlésem, egyszerre irányított Uccellóhoz és Picassóhoz - a reneszánsz és a kubizmus eszményeihez -, melynek összekötő hídja tárulkozott föl előttem Barcsay műveinek közreműködésével. Alig telt egy esztendő, Szentendrén, a Ferenczy Károly Múzeum egyik tárlatán pillantottam meg először magát a Mestert. Nézte a képeket, én is, inkább már őt figyeltem, nem a festményeket. Lopva, észre ne vegye áhítatom. Arra emlékszem, alaposan szemügyre vette az alkotásokat, biztatott is egy fiatal festőt, Kocsis Lászlót: „Maga akar valamit, csak tovább” - hallom most is intencióit. Ami megragadott, akkor és mindig: Töretlen és hiánytalan ápoltsága, mely mindvégig fiatalságának őrzött jele maradt. Akkor ott Szentendrén megjegyeztem egyik megállapítását, melyet Kántor Andornak mondott: „Annyi kép várakozik bennem, élnem kellene százötven évig,” Később, a 60-as, 70-es években sokat találkoztunk képek, szobrok között. Szenvedélyes tárlatlátogató volt Barcsay, semmiről nem akart lemaradni, haladt a korral, szüntelen fejlődésének egyik forrásával. Ekkortájt én is szorgalmasan léptem a művek elé, láttuk egymást, ki tudja, hol, ki tudja, mikor: Megismerkedtünk. Invitált műtermébe, ahová megindultan léptem be. Akkor kapta Kossuth-díját, melyből Mednyánszky-képeket vásárolt, a fogadó szoba a századforduló mesterműveivel örvendeztetett. Konyakkal, kávéval kínált műtermében, és elragadtatva beszélt Lyka Károlyról. Együtt távoztunk második emeleti lakásáról, a fordulónál sétabotjávaí lefelé mutatott: Nagy ember lakik ott: Kodály. Ok ketten, Kodály muzsikával, Barcsay festményekkel szentelte meg a Köröndöt, az Andrássy út e csöndesebb környékét. Leveleket is váltottunk, telefonon is beszéltünk több alkalommal. Egyszer említettem, Hincz Gyula milyen nagy véleménnyel méltatta művészetét, csak az bántotta őt, hogy sohasem tudta megelőzni. Érkezett nyolc órakor, hogy első legyen, hétkor, de Barcsay már az Epreskertben dolgozott. Mindig ő volt az első, a nagyság szorgalma ez, dicsérte Hincz Barcsay fáradhatatlanságát, az a Hincz, aki szintén a munka megszállottja volt. Amikor ezt az epizódot soroltam a Mesternek, Barcsay huncutul elmosolyodott: Hogy is előzhetett volna meg Hincz, én akkor ott laktam az Epreskertben, s csak annyit tett hozzá megjegyzésül mély tisztelettel: O más, mint én, de nagy művész! Kölcsönösen becsülték egymást, függetlenül attól, hogy Hincz maga volt a lázas képzelet, Barcsay a rend. Két pólus, két forrása immár a harmadik évezred magyar művészetének. Szentendrén is hívott Zenta utcai otthonába, s én áradó örömmel mentem, ügyelve, hogy ne zavaijam, ügyelve, hogy ne sokáig tartóztassam. Tudtam, mikor kell távozni, s ő is örült láthatóan, hogy nem kell feszengenie a hosszadalmasság miatt. Többször írtam róla cikkeket, tanulmányt - örült mindegyiknek. Meg is ajándékozott a „Gyász” lapjával, mely becses emlékem róla és művészetéről azóta is. Egy alkalommal - tizenegy óra körül érkeztem hozzá - ebédre invitált Szentendrén az egyik étterembe. Számomra becsülettel rendelt, ő módjával csipegetett. Beszélt Erdélyről, rokonairól, félkegyelmű családtagjáról. Érződött szavaiból, ő is fél a lelki Új Hevesi Napló 75
