Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 1. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Kovács Zoltán: Márai Sándorra és Cs. Szabó Lászlóra emlékezve
Kovács Zoltán Töárai §cm5orra és Cs. §3aßo 1053tóra emféRe3\>e 1948 tavaszától egyre érezhetőbbé vált, hogy a megszállók árnyékában erősödő kommunista párt férgei szétrágják zsenge demokráciánkat. Bomlik a szociáldemokrata párt; morzsolják a kisgazda pártot, áprilisban államosítják a száznál több munkást foglalkoztató vállalatokat, júniusban az egyházi iskolákat, „egyesül” a két munkáspárt, júliusban kezdődnek az összeesküvési perek,. augusztusban Kádár János lesz a belügyminiszter, szeptemberben létrehozzák az Államvédelmi Hivatalt, decemberben letartóztatják Mindszenty József hercegprímást. íróink jobbjai közül többet már elhallgattattak; akik még eddig hittek egy demokratikus Magyarországban, magukban érlelik a távozás gondolatát. Az ország jöv őjét illetően bizonyára több információval rendelkeztek, ez is serkenthette őket elhatározásukban, lehet, hogy művészi érzékenységük, a naponta észlelt riasztó jelenségek késztették őket az ország elhagyására. Valószínűen egyikük sem gondolta, hogy egész életüket emigrációban töltik. Márai Sándor, Cs. Szabó László, Zilahy Lajos -egyikük sem érte meg a valódi felszabadulásunkat, pedig megérdemelték volna. Itthon maradt legjobb írótársaik hazájukban váltak emigránssá. Ki b űnhődött jobban? Aki elment, vagy akit itthon tiltottak el az írástól? Az elhallgattatott Németh László, Szabó Lőrinc, Kodolányi János, Tamási Áron, Weöres Sándor itt szenvedték a kommunizmus irodalompolitikájának szadizmusát, elzárva gondolataik közlését ől; akik a nyugati világban a sajtószabadság el őnyeit élvezhették, odakint nem találkozhattak azokkal az olvasókkal, akiknek a számára m űveiket alkották. Ki szenvedte meg jobban a magyar nyelv m űvészei közül ezeket az éveket? A kinti, olvasó nélkül maradt író, aki elszigetelt keser üségében, eltorzult szemlélettel, lassan minden itthonmaradott írót kollaboránsnak gyanított? Vagy akik itthon, képtelenek lévén a cinkosságra, hallgattak és kénytelenségb ől más foglalkozásra kényszerültek? A hetvenes években részben itthonról, részben külföldön járva „kapcsolatba kerültem” Márai Sándorral és Cs. Szabó Lászlóval. Müveiket ismertem, nagyra becsültem és sajnáltam őket; itthon tartózkodásuk alatt személyesen egyikkel sem találkoztam. Sokszor gondoltam kinti sorsukra. Milyen más, ha egy orvos, egy mérnök, vagy egy iparos keres új hazát magának, ahol tanult mesterségét tovább folytatja, mint egy író sorsa, aki a nyelvében a hazáját viszi magával. Azt az árva nyelvet viszi, amelyet odakint senki sem ért. Egyetemi éveim alatt váltam tudatos olvasóvá, ekkor találkoztam el őször Márai Sándor írásaival. Megragadtak világos, áttekinthető, szabatos fogalmazású és mégis költészetet sugárzó mondatai. Európa már telítve volt zavaros ideológiákkal, zavaros fejekkel és egyre jobban érvényesült a tömegek befolyása a politika mindennapjaiban. A gondolkodó ember egyre jobban érezte az elmagányosodást. Márai hűvös távolságtartását a napi politikai eseményekt ől akkor sokan írói gőgnek, az írásait nem értők a pózoló polgár megjátszott szerepének fogták föl. Nekem bizonyára azért tetszett ez az írói magatartás, mert az események „feji ődését” látva, az én szkepticizmusom is napról-napra erősödött. Ugyanakkor érzékenyen reagáltam Márai nosztalgiájára is, egy általam soha nem élvezett megbízható társadalom után, melyben szilárd értékrend, olyan hierarchia van, amely a polgári biztonság kifejez ője. „Polgár az az ember, aki nem tartozik lefelé senkinek és nem függ fentr ől senkitől” — írta, kassai éveire emlékezve. Megragadott írásaiban az emberi méltóság, a sorain áthalló homo morális. Évről- évre jobban becsültem stílusművészetét. A felvidéki szász Grosschmid család sarja olyan varázsos magyar mondatokkal ajándékozta meg olvasóit, amilyeneket csak az általa kedvelt Krúdy Gyula írásaiban olvashatunk. Máraival, akinek minden megjelent könyvét megszereztem, együtt búcsúztam én is attól az Európától, amelyet ő Nyugaton töltött éveiben megismert, amelyről én csak ábrándoztam, de sohasem találkoztam vele. Könyveit olvasva sohasem éreztem disszonanciát, hogy miközben ennek az igazi polgárnak az írásaiban gyönyörködöm, ugyanolyan szenvedélyesen ragaszkodom a népi írók legjobbjaihoz, akik ugyancsak irodalmi élményt jelentettek számomra. Új Hevesi Napló 39
