Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 5. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Illyés Gyula: Németh László ravatalánál - Borsos Miklós: Németh Lászlóról
r^íifu/a Van veszteség, amely már a fájdalom első pillanatai után arra eszméltet, hogy mi is volt a nyereség. Hogy mit is kaptunk úgy, hogy azt semmi nem veheti el tőlünk. Amikor akár egy élet pusztulása láttán az világul az agyba és a szívbe, ami elpusztíthatatlan. Amikor a gyász könnyeibe rögtön a hála könnyei keverednek. Visszaszorítva a gyermeki önzés kínját, hogy mit várhattunk még ingyen ajándékul, Németh László gyászünnepe hála ünnepe egy nemzet fölnőtt tudatában. Mert azzal, amit ajándékunkként művelt, az az életet szolgálta, amely a pusztuláson, az értelmetlen halálon akar úrrá lenni, szívósan, önzetlenül, sajátmaga föláldozásával is. Élete végén mintegy összefoglalásul Németh László a százfelé világító drámáinak azt a közös címet adta: Szerettem az igazságot, utolsó regényének pedig: Irgalom. Igazmondás és könyörület, ha szellemi termékek közös esszenciáját lehetne vegytanilag olyanféleképpen kivonatolni, mint a természetit, az ő alkotásainak summázásául ez a két szó kínálkozik. Könyörtelen, kíméletlen, már-már irgalmatlan föltárása a fénynek, legtöbbször a bajnak a pálya elején, aztán - a baj megvilágítása arányában - orvoslása, megelőzési tanácsa, vagyis oktatás és nevelés, rögtön útközben, de főleg a pálya második felében. S végül még megbocsátás is. De soha belenyugvás. De mindvégig konok küzdelem és hit, hogy érdemes. És remény, függetlenül az eredménytől. Ez volt az ő élete. ASomoa O/AítA/ói Németh Lászlóról írnom nem könnyű feladat. Jelen van a mindenkori és mindent kritikus, bíráló szemmel néző szelíd-szigorú arca. Ezzel az arccal csak márványban tudtam megbirkózni. Először, ismeretségünk első idejében érmet terveztem és rajzoltam. 1951- 1952-ben meg is csináltam az érmeket. Barátságunk családi vonatkozású volt. Ella asszonnyal és a nagyobb lányokkal Tihanyban vagy Pesten játékos, mai napig is meglévő kapcsolat volt. Németh László Hódmezővásárhelyen tanárkodott azokban az években és alig találkoztunk. De Németh Lászlót a művei - műve - képviselte kezdettől fogva, még vidéki éveiben is. A személyes jelenléte valami szigorú kötelezettséget rótt rám, fegyelmezett gondolkodást, meggondolt véleményt követelt - nem úgy, mint a szokásos kávéházi vagy társasági helyzetekben, ahol lehet fecsegni. Persze ez magával hozta ajándékul-vigaszul, hogy együttlétünk után gazdagodtunk, valamint kaptunk és a legegyszerűbb dolog is az O nézőpontján, beszédén keresztül mindig jelentőssé vált. Szellemi fölénye soha nem volt terhes, csak kötelező. Önkínzó természete sok keserűségbe hajszolta. A sikereit, drámáiban az elismerő lelkesültséget sokszor kétkedve fogadta. Sikerei voltak azok a megnyilatkozásai is, amik ellentéteket váltottak ki. Nem nyúlok ezekhez a motívumokhoz, mert csak egy rövid baráti megemlékezést írok. De nem egyszer ültünk együtt, úgy, hogy vigasztalannak látszott. Csak sajnálhatjuk, hogy nem láthatja az elvetett mag szép növekedését, életműve lelkes olvasóit, drámáinak közönségét. A sóhaj nem segít. Új Hevesi Napló 33
