Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 5. szám - VERS, PRÓZA - Fecske Csaba: A sánta kiskacsa
jA sártia kiskacsa Régi történet, a gyerekek talán már nem is emlékeznek rá. Édesanyámtól kaptunk nyolc pelyhes kiskacsát, próbáljuk meg felnevelni őket, nekik már az a néhány tyúk is megteszi, kacsára igazán nincs szükségük, két madárétvágyű öregnek. Nyolc eleven kis pamutgombolyag puha csőrrel, totyogó, hártyás lábacskákkal. Istenem, az élet olykor olyan törékeny, könnyen sebezhető búvóhelyet talál magának! Pár naposak voltak, fenekükön a tojáshéj, amit ez esetben szó szerint lehet érteni. Kendővel letakart kosárban utaztak velünk a vonaton haza, Miskolcra. A gyerekek minduntalan benéztek a kendő alá, simogatni akarták őket, azok cémahangon sipogatva méltatlankodtak, féltek, nem tudhatták, mit akarnak a kis gyerektenyerek. A külvárosban laktunk, voltaképpen faluban, amelyet csak nemrégiben csatoltak közigazgatásilag a városhoz, családi házban, füves udvarban, az ablak alatt diófa bólingatott. A portán volt egy kis baromfiudvar is dróthálóval elkerítve, benne betonból készült kacsaúsztató, mellette berozsdásodott nyomóskút, amit néhány napos fáradságos munkával sikerült helyrehozni, üzemképessé tenni. A gyerekek tapsikoltak örömükben, amikor' előbuggyant a víz. A házigazdáék akkor éppen nem tartottak aprójószágot, mert előző évben baromfivész pusztította el tyúkjaikat, nem mertek kockáztatni, pedig régebben mindig maguk teremtették elő a vasárnapi húslevesnek valót, a tojást se a piacról szerezték be. Mi viszont felhőtlen reménnyel vágtunk bele. A tyúkólat gondosan kitakarítottam, kimeszeltem, finom szálú szénával kibéleltem. Az ajtóhoz liliputi feljárót eszkábáltam. Takaros szállás fogadta telitalpúinkat. A gyerekek kezdettől fogva kivették részüket a munkából, mindenben segédkeztek, szívükön viselték a kiskacsák gondját. Nem mulasztották volna el a csalánszedést sem, ami talán, mondanom sem kell, nem tartozik a legélvezetesebb tevékenységek közé. Ormótlan kesztyűben, sziszegve tépkedték a szúrós kacsacsemegét, sehogy se fért a fejükbe, hogy lehet ilyet egyáltalán megenni, nem még szeretni, de nem sokat törődtek a viszkető kis hólyagocskákkal, tűrték emberül, ebcsont beforr, mondogatták egymásnak. Ott álltak fölöttem, ahogy a fejszével apróra metélem a csalánt, s kukoricadarával összekeverem. A kacsák elé tenni már az ő feladatuk volt, ritkán adódó, soha el nem mulasztott lehetőség, mintsem kötelesség. Élvezték, ahogy a kiskacsák megrohamozzák az eleséget, nyelik mohón, szinte fuldokolva. Mint a kitömött harisnya, olyan volt a begyük, alig bírtak totyogni. Kis zabagépek, ahogy a gyerekek nevezték őket, kedveskedve a maguk nyelvén. Csemetéink akkor is ott lábatlankodtak, amikor a vizet szivattyúztam a medencébe a fürdetéshez, ezt legalább annyira szerették, mint maguk a kacsák. Minden délutánunk a kiskacsáké volt, már szólni se kellett, egyszerre jutott eszünkbe, indultunk a határba csalánt vagy más zöldfélét szedni, csorbókát, répalevelet, ünnepélyes rítussá alakult az etetés, a vízszivattyúzás, a szénacsere az ólban. Szívesen csináltuk, sose volt nyűg a számunkra a tennivaló, kacsáink pedig szemlátomást nőttek, gyarapodtak, mintha a mi szerető gondoskodásunkat akarnák meghálálni. Lábunkhoz simultak, rimánkodó sipogatással fölkéredzkedtek a gyerekek kezébe, ahol láthatóan igen jól érezték magukat, felhőtlen volt a bizalom. Mindenféle huncutságokat eszeltek ki, játszottak velünk. Egyszer a legkisebb és leggyámoltalanabb lesántult, nem tudtuk, mi lett vele, talán társai taposták meg a nagy tülekedésben elemózsiaosztáskor. Azontúl természetesen ő lett a kedvenc, a legtöbbet pátyolgatott kistestvér, akit a gyerekek fecske Csaba 16 X. évfolyam 5. szám - 2000 május
