Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 5. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XXIV.
Környezetük ilyenkor már aggódva azt figyelte, mikor megy ölre a két kiváló vadász, ám az ő szívük, lelkűk, vadászbarátságuk ennél meghittebb, finomabb, szeretetteljesebb volt. Ivády Károly egy-egy ilyen vita után villogó, kidülledt szemmel, felszegett fejjel, szó nélkül viharzott el, míg Beniczky György tüntető nyugalommal, s emiatt igencsak bosszantó módon kimért mozdulatokkal, három ujjával pödörgette tömör, őszülő, szőke bajuszát. A külső szemlélőnek mindez „örök haragnak” tűnt, ám ők ilyenkor is a délutáni uzsonnánál, vagy az esti, vadászház előtti lobogó tűznél már mosolygó békében, mint édes jó testvérek sorolták egymásnak az aznapi vadászélményeiket. Száraz faleveleket zörgető késő ősz volt akkor is, amikor 1928-ban örökre lehunyta szemeit. Ide, a kis kápolna családi kriptájába kísérte őt utolsó útján a gyászoló rokonsága, a sok-sok vadászbarát és a környező falvak megszámlálhatatlanul sok szomorú szemű jó palóca. Ezidőtájt azonban már Aladár fia irányította a gazdaságot. Az egri papnevelő intézettől 5.000 holdas vadászterületet bérelt, és így az érseki és a Károlyi uradalom után Heves vármegyében az ő területe volt a legnagyobb. ízig-vérig szenvedélyes vadászember volt ő is. Minden szabadidejét kint töltötte az erdőn. Szemlélődött, vizsgálódott, c serke Igetett. Lelkiismeretes és szakértő vadgazdaként nagy becsben tartotta vadállományát, melyet költségeket nem kímélve óvott, ápolt, védett. Hajtóvadászatot is csak nagyritkán tartott, akkor is csak azokon a helyeken, amelyek a bérleménye legszélén helyezkedtek el, és amiket a legkevésbé tudott szemmel tartani. Napokat, heteket töltött úgy kinn az erdőn, hogy válláról nem került le a puska. Kitűnő golyólövő volt, ám puskája csak akkor szólalt meg, ha valami különösen értékes trófeát ígérő kapitális vadra bukkant. Magam is ismerek néhány általa elejtett, rendkívüli formájú, valódi kuriózumszámba menő őzbaktrófeát. Egy szép havas, téli hétvégén terelő vadászatra hívott meg néhány barátját, köztük egy igen magas rangú katonatisztet, aki a vadászatból leginkább a lövöldözést kedvelte. Vadászati ismeretei is ennek megfelelőek voltak. Nem is tűnt fel neki, hogy amikor a legvaddúsabb sűrű széléhez értek, oda, ahol a legnagyobb esély volt arra, hogy disznó, szarvas váltson ki, Aladár mellé lépve belekarolt és hangosan szóba hozta a témát, amit az előző este oly szenvedélyesen megvitattak. A vendég nem is sejtve a szándékot, nagy vehemenciával és hangerővel reagált, s védte a saját véleményét, miközben komótosan haladva a puha hóban, lassan túljutottak a „meleg” helyen, azaz olyan helyre értek, ahol már nem igazán volt arra esély, hogy vad kerüljön a puskázni imádó vendég elé. Különösen nem a hangoskodás után. A mögöttük haladó két helyi vadászűr körül az egyik odasúgja a társának:- Na! Nézd csak! Az egyiknek fogalma sincs, hogy mi történik, bezzeg a másik nagyon is jól tudja, hogy mit cselekszik. Mert bizony a becses vadat nehogy az lője már meg, aki annak nemes voltát nem is ismeri, aki a vadászatról csak azt tudja, hogy ott puskát sütögetnek! E késő őszi szép délután ezek jutottak eszembe itt, Csehiben, ebben az aprócska Heves megyei faluban, ahol bizony oly tiszta szívű, nemes lelkű, kiváló vadászemberek járták előttünk a vadászösvényeket, akikre ugyanúgy büszkék lehetünk, mint a világhírű legnagyobbjainkra. Ám ők itt éltek, és itt is alusszák békés örök álmukat, miközben az égi vadászmezők vaddús pagonyaiban cserkelnek már nagyon régen. Ám jól tudom azt, hogy gyakorta kíváncsian le-letekintenek onnét, és érdeklődve figyelik napjaink nimródjait, hogy vajon mi most hogyan is vadászunk? Új Hevesi Napló 9
