Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 5. szám - Az idő sodrában
5?2 idő sodrában Minden nép életében vannak sorsfordító, lélekérlelő időszakok. A nehézségek, melyeket a nagyközösség átél, próbatételt jelentenek: miként reagál, s tudja feldolgozni azokat, hogyan alakítja jövőjét azáltal, ahogyan jelenében helytáll, vagy nem áll helyt. Egyúttal hogyan néz szembe múltjával, és miként fordít annak tévedésein, hogy azokon túllépve többet, szebbet nyújthasson gyermekeinek és azok nemzedékének. A szűk látókörű, csak a mának élő ember minderre legyint. Mit törődik azzal, ami az ő féreg-léte után következik, hiszen még a mától a holnapot se látja! Cinikusan vigyorogva nézi társait, akik a gátakon homokzsákokat cipelnek, vagy a mindennapi robot után garasokat tesznek félre, hátha egyszer kilábalhatnak a nekik szánt modernkori rabszolgasorsból. Hogyan foghatná ezt fel az az ember, aki a becsületes munkát nem ismeri, számára annyira természetessé vált a hétköznapi tolvajlás, sikkasztás, mások kifosztása, akár „tocsikolással”, akár olajszőkítéssel tett szert a „mindennapi betevőjére”, mármint a bankba betett, ott felhalmozott vagyonára, melyről ő mégis úgy érzi, megilleti őt, s hogy a nemtelen mód, mellyel hozzájutott, szerinte egészen tisztességes. Jóllehet a morál mint társadalmi értékrend minden korban relatív, egyetlen kor se lehet annyira lesüllyedt, hogy a törvénytelenséget legalizálja, törvényesnek fogadtassa el a jóérzésü többséggel, melyet az előbbi, szűk kis csoport rendre baleknak, birkának, ostobának vagy együgyűnek tart, és ezt a véleményét lépten-nyomon cinikusan ki is fejezi. Akár szóval, akár rálegyintéssel, akár a falakra firkált modernkori üzenetekkel, vagy az írott és beszélt sajtón keresztül, szerecsenmosdatással, ál-moralizálással, vagy bárgyú hírmagyarázattal, arcátlan kommentárral vagy még arcátlanabb és neveletlenebb riporteri viselkedéssel. Azaz viselkedni nem tudással. Van, aki a kákán is csomót keres, vagyis a legjobb szándékot is rosszra próbálja magyarázni. Mindnyájunk viselkedése adekvátan tükrözi a bennünk rejlő valódi lényünket. Aki mindent rosszra magyaráz, annak a lelkében valószínűleg igen nagy nyomor lehet. A jó szándék észre nem vétele vagy komoly tudatlanságra, vagy rosszhiszeműségre vall. Azok pedig, akik a tavaszi árvízhelyzet miatt is a jelenlegi kormányt vádolják, a fenti hibákon kívül még igen súlyos memóriazavarban is szenvednek (ha ugyan szenvednek), hiszen igen ostobának vagy szenilisnek kell lenni ahhoz, hogy a múltban elkövetett bűnöket a mai, fiatalabb nemzedékekre próbálja kenni valaki. És akik effajta vádaskodásra adják fejüket, azok igyekeznek megfeledkezni arról a tényről is, hogy az ő „tündöklésük” idején mennyire nem törődtek a mások bajával, ezért nem fogják meg most sem a dolog végét, hanem csak a demagógia eszközei után kapkodnak, mely számukra mindig kéznél van. A tiszai ciánözön a sok-sok nehézségen és a katasztrófán túl egy el nem titkolható gondolatot sugall. Ideje volna megfontolni a trianoni paktum záradékát, mely egyértelműen kimondja: ötven év eltelte után szükséges felülvizsgálni az okiratban foglaltakat. S ha erre nem szívesen gondol senki, mert hiszen ki keresi a nemzetközi konfliktusokat, akkor annyit azért mégis csak végig kellene gondolni: miféle felelősségtudata van azoknak, akik a folyóvizeket kloákának tekintik, és a környezetvédelemről mit sem tudva úgy hiszik, nekik még ahhoz is joguk van, hogy egy szomszédos nép életét, egészségét felelőtlenül és gondatlanul veszélyeztessék? Amíg ezt nem fogják fel, addig nem csoda, ha a tárgyalóasztal mellett nem érnek el semmit a tárgyaló felek. Lélekérlelő, sorsfordító időket élünk. A kis népek sorsa fölött kockát vető nagyhatalmaknak is el kellene végre gondolkodniuk azon, hogy a világuralomra törő nemzetek utóbb mindig törvényszerűen megismerkedtek az elnyomatással és szolgasorssal. Új Hevesi Napló 3
