Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 1. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Koncz Lajos: Szent évi beharangszó Prohászkával
korunk felbecsülhetetlen isteni ajándéka volt minden szempontból, és ma is eleven forrásként áll rendelkezésünkre. A nagy Püspök szellemi csúcs-teljesítményének már közvetlen közelében élte át - még esztergomi teológiai tanárként, de már országos hírnévvel és sugárzással - az 1896-os magyar millenniumot, és az 1900-as századfordulót. S ahogy Schütz Antal, Prohászka eddigi legjobb ismerője megállapította (Összmunkák 12. Bev.): „Olyan érzékeny húrozatú lélek, mint Prohászka, természetesen a legnagyobb intenzitással reagált e nagy fordulók és események érintésére... Hatalmas elméje meglátta azokat a motívumokat és gondolatokat, melyek az ünneplést kiemelik a merő ujjongás állapotából, és azt lelkiismeretvizsgálattá és a jövőt szülő termékenységgé avatják.” Vagy ahogyan Prohászka maga hirdette meg ezen ünneplések célját és lényegét (ÖM 12, 43): „Meg kell jelölni azokat a fönséges nézőpontokat, melyekről a századokat s a közvetlen mögöttünk lévő századot kellő nagy távlatokban láthatjuk. Föl kell ölelni azokat az eszméket, melyeknek megtestesülése és kínszenvedése rányomja az időkre sajátos bélyegét.” Prohászka helyzete és reagálásai egyébként ugyanabban az ambivalenciában voltak, mint a mai magyar egyház ünnepi kötelezettségei (Bizonyos kortörténeti különbségekkel). Egyrészről és alapként a profán történeti jubileum mint adottság, másrészt e jubileum keresztény megszentelése, a hálaadás és iránymutatás mint egyházi feladat. Száz évvel ezelőtt az első a honfoglalás millenniumát jelentette, a második pedig az 1900-as Szentévet, illetve a magyar kereszténység kilencszázados jubileumát. Most pedig ez a feladat: a kétezer éves kereszténység 26. rendes, jubileumi Szentévének, illetve Szent István megkoronázása ezredik évfordulójának, a magyar államalapításnak méltó megünneplése (a Szent Korona titokzatos jelentőségének, természetfeletti sugárzásának újra-megidézésével és „legitimálásával”), ezeknek minden nemzeti és minden vallási vonatkozásával. Prohászka és általában a katolikus egyház reprezentánsai a millenniumi ünnepségeken - az állam és egyház akkori összefonódása és a feudális jellegnek megfelelően - általában „hivatalból” is részt vettek. Bár jobbára történelmi és evilági ünnepnek tekintették, mint ahogy főképp a külső, nem templomi rendezvényeken valóban ez a jelleg dominált. Prohászkánál is ezért igazából csak két lényegi megnyilatkozást találunk erről, de persze pontosan azzal egészítve ki az ünneplést hangsúlyosan, ami azok világi jellegéből természetszerűen hiányzott. Az egyik egy ünnepi beszéd volt, mely Komáromban hangzott el 1896. május 11-én egy millenniumi ünnepségen (melyhez hasonló igen sok volt az országban). A komáromi beszéd a Siralmak Könyvének 3. fejezetére épül, azoknak verseib ől tömörítve egy frappáns, szíven ütő mottót: „Isten irgalma, hogy még élünk.” Ehhez kapcsolódva emlékeztet Prohászka a jubileumi hálaadás vallási csúcspontjára, mikor „mélyen megindulva ezt rebegte az ország f őpapja - a koronás király, és az ország színe- java előtt: Isten kegyelméből vagyunk s élünk. E nagy kegyelem édes érzetében borult le a király, ki szent István koronáját hordja, az Isten oltára el őtt; borult le a királyi ház, a főnemesség, a népképviselet; e kegyelemnek érzete kiváltotta a szívekb ől a legbensőbb hálát, azt a Te Deumot, amit nem egy énekkar, de egy nemzet énekel: kiváltotta azt az imát, mely nem egy szívnek, de millió szívnek melegéb ől száll az ég felé. Ez volt a magyar nemzetnek tulajdonképpeni millenniumi ünnepe, nem mikor felvonul boglárosan, pártásan, szemvakító káprázatban; nem mikor a koronát viszik bandériumai, hanem mikor imádkozik. És a fő tanulság: „Hitvallásunk e nagy nemzeti ünnepen ez: hiszem, hogy a kereszt tartotta fenn a nemzetet; s reményünk a jöv ő évezredre is ugyanaz: remélem, hogy a kereszt tart fönn ezentúl is.” A másik megemlékezés ez időből nem ilyen ünnepélyes, és Schütz feltételezése szerint valahol felolvasás, ültetve előadás volt, és egyértelműen tudományos, elvontabb értekezés - „A tradíció elve nemzetben s egyházban” címmel. (ÖM 10, 14-34). A millenniummal való összefüggést Prohászka kifejezetten hangsúlyozza a bevezetésben: „Sohasem lehetne a tradícióról alkalmasabban szólni, mint most, mikor az ezeréves Új Hevesi Napló 33
