Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 4. szám - KÖZÉLET - Cserniczky Dénes: Nagy találkozások II.
síron látható egyetlen felirat. Ebben a révült, áhítatos csendben finom nyomást érzek a karomon. Az akkor nyolcéves unokám, Béniké jelzett. Néz rám áthatóan tiszta gyermeki szemével. Int a sír felé, és kérdezi:- Papi, a barátod volt? Liszt. Róla is írtak már egy könyvtárra valót, és még hol van a vége! Én magam is írtam egy-két cikket nagy eszményképemről, mindig hangoztatva Liszt magyarságát. Tulajdonképpen könnyű dolgom volt, mert nem kellett mást tennem, mint amit maga Liszt is tett: ő is mindig hangoztatta magyarságát. Mikor az ember ezen eltöpreng, mindig beugrik valami új, eddig nem látott, vagy eddig észre nem vett szempont. Például a Liszt nevében lévő „Z” betű. Mert való igaz: a régi okmányok tanúsága szerint a család neve LIST volt. A dédnagyapa a Rajkán 1793-ban meghalt Sebestyén, vagy az ugyancsak Rajkán 1755-ben született György Ádám nagypapa LIST-nek írták nevüket. De az édesapát már LISZT-nek hívják. Egy aprócska „Z” betű. Mi lehetett e mögött? Magasztos magyarráválás vagy csak egy józan gondolat, hogy Magyarországon magyar névvel élni könnyebb. Mindenesetre ez a „Z” betű, ez az akár érzelmi, akár számításból felvett magyarság, ez egy kicsike elültetett csemete az anyaföldben, ami a fiúban, Liszt Ferencben óriási tölgyfává nőtt, melyet a legnagyobb viharok sem tudtak kitépni. 1990-ben óriási csapás ért. Meghalt feleségem. Kislányom úgy gondolta, jobb lesz, ha kimegyek hozzájuk Németországba (időközben átköltöztek). A család is bővült, nekem is könnyebb lesz. Kimentem. Éltünk, éldegéltünk. Én meg a mindennapok tedd ide, tedd oda őrlőmalmában mondogattam, mint a pereces:- Ha már itt vagyunk, menjünk el Liszt sírjához. Családi döntés: menjünk! Irány: BAYREUTH. Temető.- Az ott Liszt sírja. Kislányommal együtt léptünk a sír fölé emelt kápolnaszerü épület kovácsoltvas kerítéséhez. Néma csend. Behunyom szemem. Itt van velem szeretetem, tiszteletem, rajongásom, hazaszeretetem és nemzetem szeretete. Halk neszre leszek figyelmes. Kislányom kis piros-fehér-zöld szalagocskát vesz elő, és ráköti a kerítésre. Mögöttem állt az akkor már tinédzserkorú unokám, Béniké. Mondom neki:- Béniké, ő egész életemben a barátom volt. Valamelyik nap valami szokatlan birizgatta arcomat. Pattanás vagy valami más. Belenéztem a tükörbe. Meghökkentem. Egy pillanatra édesanyám nézett vissza rám. Még egyszer belepillantottam. Most meg édesapám vonásait láttam. ÍGY TALÁLKOZTAM ÖNMAGÁMMAL. 60 X. évfolyam 4. szám - 2000 április
