Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 4. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Ködöböcz Gábor: „Légy híve rendületlenül…”
cKödöböcz Qóbor ^hív* '(/iiheíheutt/. kétszáz éüe született ^ürfísmart^ A formátuma és távlatossága szerint Berzsenyivel, Petőfivel, Adyval és József Attilával egy sorba tartozó Vörösmarty az egyetemes lírai részvét, a kozmikus képzelet, a nemzetféltés és nemzetostorozás költőjeként él az irodalmi köztudatban. A Szózat, az Országháza, az Előszó, a Fóti dal, A vén cigány, az Eger, a Cserhalom, a Zalán Jutása szerzője egész életművével példázza, hogy az irodalmi cselekvés nem függetleníthető a megszólalás közegétől és körülményeitől, s ennek kapcsán az irodalom egészének dolga a nemzeti tudat sérüléseinek észlelése, gyógyítása. Lévén, hogy „a műalkotás szellemierkölcsi energiák átvitele” az együtt alkotó olvasókba, illetve értelmező közösségekbe. Voltaképpen a herderi paradigmáról van itt szó, amely hangsúlyosan közösségi rítusként és kulturális kötőerőként fogja fel az irodalmat. A költő részéről ez nem más, mint „az örökös határmezsgyén való tartózkodás idegfeszültsége”, a drámai készenlét állapota. Irodalmunk nagy kánonalkotói között — Kosztolányitól Németh Lászlóig, Illyés Gyulától Csoóri Sándorig - többen is úgy gondolják, hogy a költészet világából kiiktathatatlan a tragikum öntudata, a szemléletnek az a tragikus világtávlata, amely „kétségbe ejt és magasra lendíthet”, kiiktathatatlan az önnön démonaival és a körülmények hatalmával viaskodó „küzdő ember pátosza”. Ilyen vonatkozásban nemcsak irodalmi hagyományunk és költészeti kánonunk, de önértelmezésünk és önmeghatározásunk is elgondol hatatlan Vörösmarty nélkül. Már csak azért is, mert - Szabó Magdát idézve - a 19. századot a „zseniális szabálytalanságok” költőjeként megélő Vörösmarty valójában ,,nem saját századába tartozik, hanem a huszadikba, huszonegyedikbe és sorra mindbe, amelyeket még élhetünk'’. A szokványos Vörösmarty-képünket számos ponton átértékelő kismonográfiájában (A lepke logikája, 1996) Szabó Magda a következőket írja: ,, Vörösmarty világméretű költő, nélküle nincs sem Arany, sem Petőji, hármójuk nélkül Ady és Babits, és őnélkülük Radnóti és József Attila, nincs Pilinszky, Rába, Nemes Nagy, nincsenek a most élő nagy lírikusok Egyszer azért ki kellene mondani, hogy valamennyiünk harmonikus vagy disszonáns építkezési lehetőségét Vörösmarty atonalilása szabta meg. Vörösmartynak mindenki rokona, aki szintén ősznek látta a földet és istenarcú szörnyetegnek az embereket. ” Vörösmarty - mint minden nagy költő - a teljes odaadás vagy a teljes elítélés műfajának tartotta a verset. A leleplező és iránymutató reformkori programversek szerzőjeként pontosan tudta azt, hogy „a költészet a teljes szabadság beszéde, hiszen a félig elmondott szavak, a félig bevallott igazságok hazugságnak minősülnek”. Ennek tudatában fejezhette ki korát és korának „érzeményét” példátlanul tágas horizontban: a géniusz színvonalán, az orfikus költészettel rokon szuggesztív látomásokban, a személyes tapasztalat és az egyetemes léttörvény jegyében. így válhatott lírája a romantikus (helyenként az apokaliptikus) látomás legragyogóbb reprezentációjává. (Hangsúlyozva azt, hogy a látomás az átélő tudat számára mindig maga a valóság.) Vörösmarty mitologikus szemléletet tükröző alkotásai (Tündérvölgy, Délsziget) a magyar világot és sorsot hol szeretetteljes, hol kegyetlen iróniával faggató darabjai (LisztFerenchez, Honszerelet, A sors és a magyar ember. Gondolatok a könyvtárban), az emberiét végső nagy kérdéseit ontológiai-metafizikai összefüggésekben felmutató Csongor 44 X. évfolyam 4. szám - 2000 április
