Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 3. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Nádasi Alfonz: Kodály lelkisége
A sok közül legyen szabad elmondanom a következőt. Mikor a Zrínyi szózatához kiválasztotta a szöveget, azonnal nekikezdett a mű megírásához. Szokatlanul gyorsan írt. Pedig a külső körülmények nem támogatták a munka zavartalanságát: felesége súlyos betegen feküdt. Az ihlet olyan követelő volt, hogy a betegápolás sokszor visszatérő szeretetszolgálata sem szakította félbe. Közvetlenül a betegágy mellett dolgozott: alacsony széken ülve, térdén rajztáblaszerű deszkán kottalap. — Csak amikor a felesége elaludt, akkor ment át megszokott íróasztalához. Az utolsó ütemek következtek az Ámenből. Fölnézett a kottalapról, és azt mondta: „ Ez a hálám Istennek, hogy Epima életben maradt. Az egészet fölajánlom a hazáért. ” így mutatkozott meg a komponálóban a hála erénye. Erénnyé akarta magasztosítani liturgikus érzékét is. Ahogy egy gregorián kérdéssel kapcsolatban mondta: „Nem tudtam elviselni, hogy éppen a gregoriánban, mint az egyház leghivatalosabb stílusában, ne legyen biztos a tudásom. ” Ez akkor került elő, amikor a vitatott Introitust kerestem a Graduáléjában, és láttam néhány bejegyzését. Kérdeztem az eredetét. Akkor mondta el, amit később szem- és fültanúktól tudok, hogy a század elején bejárta azokat a bencés kolostorokat és székesegyházakat, ahol kiváló gregorián kultúra volt. (Évtizedek múlva mondta el nekem dr. Szabó Polikárp, a méltatlanul mellőzött ferences zeneszerző: 1927-ben Regensburgban misén láttam Kodályt Graduáléval a kezében. Olyan elmélyülten nézte a kottát, mint aki tanulva imádkozik vagy imádkozva tanul.) így maradt meg liturgikus érzékenysége élete végéig. Különösen szembeötlő volt ez, mikor bevezették a magyar nyelvű liturgiát. Azt mondta: „Ne nyugodjunk meg, míg legalább Pázmányig nem jutunk vissza.” Ha valami igazságot leszögezett, rá lehetett ismerni valamelyik egyházatya vagy a Szentírás egy gondolatára. Meg kell állnunk egy pillanatra, és meg kell mondanunk, kik voltak az egyházatyák. Az első öt század tudósai és szentjei, akik dogmatikus, aszketikus és morális szempontból a Szentírásnak szinte minden mondatát értelmezték. Ugyanannyira, hogy amit mi most a teológiában tanulunk, visszavezethető az ő munkásságukra. A komponáló szemlélete mindarra kiterjedt, amit más szóval stílusnak mondunk. Művészetében, prózai stílusában nem tűrt semmi oda nem való gondolatot, szót, állítmányt, jelzőt vagy határozót, vagyis semmi idegen elemet. Kínosan ügyelt a befejezettre, az egészre. Ennek tudatában nem csodálkoztam, amikor ezt mondta a magyar liturgiával kapcsolatban: „Az anyanyelv nagyobb veszély a kisiklásra, mint a latin. Az az igazi mise, amelyet a pap elejétől a végéig megkomponál. ” Az ő szókincsében ez azt jelentette: az első szótól az utolsóig a legszigorúbb lelkiismerettel, mégis ihleteden, vagyis erényt gyakorolva, bemutatni valamennyiünk épülésére. A komponáló belső értéke olyan egyedülálló esetben is érvényesült, mint a következő. Felesége halálos beteg volt. Előkészültünk a halálára az egyház szentségeivel. Késő este még fölmentem hozzá a Kútvölgyi kórházba. Valahogyan éreztem, hogy utolsó percei vannak. Újra megáldottam, feloldoztam. Kodállyal együtt térden állva imádkoztunk. A befejezett ima után kitárt kézzel tovább imádkozott, idézve a Requiem Offertoriumát: Signifer sanctus Michael repraesentet eas (t.i. a lelkeket) in lucem sanctam. (A zászlóvivő szent Mihály vigye a lelkeket az örök fénybe.) Liturgikus stílusérzéke még abban a pillanatban is jelen volt, hiszen az eredeti szövegben eas van - a lelkeket, de ő így imádkozta: earn, Emíliám — őt, Emíliát. Második gondolatsorom a kathéchétáé. Az egyik egyházatya olvasásakor előkerült ez a Karrj/co - katéchó szó. Szokás szerint elemeztük. Az alapszó: hé échó - visszhang . Tehát Katéchó = gyönyörködtet, hírül ad, tanít. A tanító-fogalom ragadta meg legjobban. Ritkán tapasztalt lelkesedéssel mondta: „Akkor én is katéchéta vagyok. ” Még nem tudtuk, 34 X. évfolyam 3. szám - 2000 március
