Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 2. szám - KÉPZŐMŰVÉSZET, FOTÓ - Loboczky János: Korponay Margó kiállítása elé
Loboczky János Egy kiállítás megnyitója mindig ünnep művésznek és közönségnek egyaránt. Az ünnep egyszerre transzcendens és evilági jelentősége pedig nagyon is párhuzamba állítható a műalkotásokéval, hiszen mindkettő egybegyűjti az embereket. Nem harsány szónoklatok megélj enzésére, hanem a csend pillanatai által teremtett termékeny együtt-látásra és elmélkedésre. A műalkotások létrejöttét éppúgy egyfajta kegyelmi állapot inspirálja, mint ahogy a befogadása is csak a tekintetünket megvilágító felfénylő ragyogás körében lehetséges. Korponay Margót, a városunkban élő és alkotó festőművészt bizonyára nem kell bemutatnom az itt jelenlévők számára. 73 önálló kiállítás Egertől Budapesten át Stockholmig, hazai és külföldi elismerések fémjelzik munkásságát. Az itt látható akvarellek a természet örök szépségeinek a bűvkörébe vonják be a képei szemlélőjét. Leonardo Da Vinci nem véletlenül nevezte „néma költészet”-nek a festészetet. Ezekben a megkapó alkotásokban is az a magával ragadó, hogy szavakkal alig- alig megközelithető világot elevenitenek meg. A valódi művészet csodájával találkozhatunk, ha elidőzünk e festményeknél: a természeti létezők közvetlenségével, magától értetődő egyszerűségével hatnak. Pedig jól tudjuk, hogy nem szolgai másolásról vagy éppen illúziókeltésről van szó. A képek aurája a semmivel össze nem téveszthető egyéni élményből fakad, legyen az egy tiszai csónaktúra, Eger környéki séta, vagy egy sivatagi kirándulás Észak-Afrikában. Az egyik ókori görög filozófus többek között azt a talányos mondatot irta le, hogy a természet rejtekezni szeret. Korponay Margó akvarelljein a rejtőzködő természet egy-egy jellegzetes motívuma villan elő igéző szépségű megformálásban: pl. a tiszai vízi világ rejtett szépségei, tavirózsa, az alföldi puszta világa, virágfüzér, vagy éppen a homoksivatag misztikus fényei. Kant nem véletlenül tartotta az alkotóművészt a természet kegyeltjének. Korponay Margó azt is tudja, hogy ezt a kegyelmet csak a természethez való szerető odafordulással és föltétien odaadással lehet kiérdemelni. Ahogy Hamvas Béla írja Fák című esszéjében: „nem az győz, aki kemény marad, hanem aki meglágyul és enged és befogad és felad és feloldja önmagát, tudja, hogy az önfeladás nem gyengeség, hanem az erő jele.” Korponay Margó az impresszionista plain-air festők kései utódaként alkotó módon fogadja be a természetet. A vizuális látvány puszta felidézésén túl a festőnő természethez fűződő viszonyáról árulkodnak a képek. A pontos, kitartó, megfigyeléseken alapuló technika arra szolgál, hogy a természeti és lelki táj egy bejátszását sugallja. Az akvarell műfaja egyébként is sajátja Korponay Margónak, hiszen ebben remekül tudja érzékeltetni az egyetlen pillanatba összesűrített tovaillanót, vagy a látszatra hétköznapiban megragadni a kozmikus egészet. Az előbb azt a gondolatot idéztem, hogy a festészet néma költészet. Az itt látható festmények ugyanakkor nagyon is beszédesek, s külön fel kell hivom a figyelmet a képek egyáltalán nem szokványos, költői érzékenységről árulkodó címeire: pl. Tavaszi halk mámor, A nyugalom emléke, Téli rege, Napkatlan, A Nap gyermekei, Zendül az ég kórusa, Viharos „Kékség", Ezer csillagnak egy a fészkz. Az utóbbi festmény mintha az ősrobbanás pillanatát idézné meg. A sugárzó színű motívumok látszatra szeszélyes egymásba kapcsolódása egyetlen középpontból robban szét, így érzékeltetve a kozmosz, mint élő organizmus teremtését. Az eredet titkának a megfejtésére való törekvés éppúgy ott munkál Korponay Margó képi világában, mint a teljesség kifejezésének igénye. Számomra a Fa 74 X. évfolyam 2. szám - 2000 február
