Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 1. szám - VERS, PRÓZA - Murawski Magdolna: Napló 1989-1990
fel a kelleténél jobban? Hiszen évtizedeken át itt azt papolták, hogy az állam a szocializmusban megszűnik erőszakszervezet lenni. Miért? Mert a szocializmus az szocializmus. Nincs benne kizsákmányolás, igazságosak az elosztási viszonyok. Hát igen... Mindezen el lehet tűnődni. A rózsadombi villák ablakából ez talán nem így látszik. Mikor egy hatalmi csoport vagy uralkodó személy odáig eljut, hogy a neki ellentmondani merészelőket egy kalap alá vége huligánoknak, bűnözőknek, felforgató elemeknek titulálja, az mindig azt jelenti, hogy az ő órái immár meg vannak számlálva. A bűnöző és az oppozíció között mindig óriási különbség volt. Népirtás az oroszoknál is (Litvánia, Grúzia). A diktatúrák dühöngésének utolsó szakasza ez, úgy tűnik. A diktátorok, mielőtt kimúlnának, lövetik a népet. Saját halálukért ártatlan százakat, ezreket követelnek cserébe. Pedig belőlük, a hitványakból kellene ezer ahhoz, hogy egy ártatlan lelket megváltsanak. Az Agnus Dei milyen nagylelkű, mekkora áldozatokat hoz, s a hitvány, a rossz mégse pusztul ki a földről. Sok az átmeneti figura jelenlegi történelmünkben. Miután kis kaliberű, szűk látókörű ember a nagy részük, annyi érdemük azért mégis van, hogy a változásoknak, a (klasszikus értelemben vett) liberalizálódásnak egy ideig tért tudnak adni, a maguk kis szerepét el tudják játszani - igaz, csak egy ideig. Ezért átmenetiek. Ezért nincs több érdemük, mint hogy az átalakulás (békés) kis téglácskáit rakják össze lépésről-lépésre. Igaz, ez a „step by step” nekünk túl lassúnak tűnik, de egy véres forradalom túl nagy vihart korbácsolna körülöttünk, s túl nagy veszteségekkel járna, ezért ódzkodik tőle mindenki. Helyzetük tragikomikuma, hogy tulajdon törpeségét egyikük sem ismeri fel, sőt, mind nagy embernek képzeli magát. Ez olykor nevetséges, máskor bosszantó. Sok dicséret ért bennünket a választások kapcsán. Fegyelmezettségünkért, a választások rendjéért, demokráciára érettségünkért. Mindez egy nagyon fontos dolgot bizonyít: hogy t.i. sohasem a nép volt éretlen a demokráciára, csupán az egymást előző, primitívebbnél primitívebb kormányaink. Az emberek lelkében mindig is rend volt, s az, hogy a nyakunkon miféle diktatúrák tomboltak, az nem minket kvalifikál, hanem azokat, akik ezt velünk művelték. A hazához való kötődésünket, a megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan érzésünket, életünk-halálunk örök körforgását Nyírő József fogalmazza meg legszebben a Madéfalvi veszedelemben: Miben higgyek, apám?- Abban, amiben eddig nem hittél... Nem az emberben, mert az emberek esendők, változékonyak és gyengék, hanem a földben, hegyekben, völgyekben, a fölöttünk levő égboltban, mert az nem távozik el innen soha. A fák nem futnak el a helyükről hütlenül és akármilyen változás legyen, mindig ugyanazok maradnak... Osztán a föld alatt is emberek vannak! Hogy halottak? Hát osztán? A halott ember olyan, mint az elvetett búzaszem. Újból kikéi és megsokasodik... Ebből érthetsz, ha akarsz!” m m & c/c? 14 X. évfolyam l.szám- 2000 január
