Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 7. szám - KÖZÉLET - Murawski Magdolna: Ki szereti a magyar nőket?
11 lurawski H'lagdolna .Wj/ &swv A divatot követni képtelenség. Mármint ha az embernek stílusa van és igényei. Olyan, mintha unatkozó tervezők unatkozó (és a mindenkori trendet ész nélkül követő) hölgyek számára készítenék az újabb és újabb divatkreációkat. Nem az életkorom mondatja velem azt, amit minderről gondolok, mert hiszen a legújabb divatra hajdan kíváncsi tinédzserként vagy fiatalasszonyként sem voltam hajlandó részt venni olyasmiben, amivel nevetségessé tettem volna magamat, vagy kényelmetlen lett volna számomra. A tűsarkú cipő viselete roppant kényelmetlen lehet, hacsak nem jön egy jó szakember, aki még ezt a viseletét is megregulázza (ld. olasz és spanyol cipőipar), a színházi előadás pedig nem fog kínzókamrában tartózkodásnak tűnni. Egy nő legyen nőies. Már ha megteheti. Vagyis van benne olyan hajlam és érzék, mely egyértelműen megkülönbözteti külső jegyeiben is a sztahanovista élmunkástól, a traktoroslánytól vagy a piaci kofától. Éveken keresztül néztem értetlenül a Károly herceg nyomán divatba hozott bakancsviseletet. Miniruhához, estélyi ruhához, nadrághoz, sorthoz, bármihez. Gyermekkorom apai szigorát idéző emlékeim jöttek elő: nővérem, miután már minden létező cipőt szétszaggatott (nem tehetett róla, erős járása volt), a Papától végül fiúbakancsot kapott, hátha az kibírja Katánk lábát. Mindez a mi felfogásunkban megszégyenítő, megalázó dolognak tűnt... fiúknak készült lábbelit hordani egy kamaszodó széplánynak... Nem úgy a keleti és nyugati divatőrület megszállottjainak. Számukra ez valami extravagáns és sikkes dolognak számított. Egy ideig. Mert a divat már csak ilyen... ami ma még menőnek számít, az holnapra megunt vacakságként valamelyik kukában végzi. Ma pedig tart a kotumusz-őrület. Még mindig, pedig ez sem tegnap kezdődött. Lábukat húzó tinilányok próbálnak sietni benne, mások sikkes tipegéssé igyekeznek varázsolni a gerincnyúzó viselet minden fájdalmát. Sehogyan sem megy. Mindez bokacipő, félcipő, csizma, sőt szandáll és saru formájában is létezik. Még hótaposóban is csúszkálunk a rendesen le nem takarított, és egész télen újra meg újra eljegesedő utcán, akkor mindez hogyan mehet vastagtalpú és járásra abszolút alkalmatlan csizmafélékben? A divat viszont divat. Aki kritizálni meri, ellentmond a kor éppen legújabb kihívásának, akkor lenéző, lekezelő modorban bánnak vele a boltosok, és nem értik, miért keres kényelmes, hagyományos stílusban ( és hajlékony talppal) készült modelleket? Maradiság- ból? Oktalan kényelemszeretetből? Ugyan hogyan szeretne járni az ember mindennap a városban? Ki az, aki nem szereti a puha, kényelmes lábbelit, melyet szinte észre sem vesz a viselője...? Nem tudom, hány orvosi tanulmány készült már arról, hogy a kényelmetlen cipőviseletnek miféle következményei lehetnek. Bizonyára megérdemelne egy szakorvosi vélemény-nyilvánítást a nagy nyilvánosság előtt azonban az, milyenné válik az a gerinc, mely torz tartásra kényszerült éveken át, mert tulajdonosa mindig az adott divatot követte, nem pedig a saját fizikai igényeit, azaz a normálisnak mondható lábbelit. Anyáink nemzedéke kínai-szindrómában szenvedett, azaz igyekezett kisebbnek mutatni a lábát, mint az valójában volt. Csak egy fél számmal kisebb cipő valósággal elnyomorította, bütykössé tette a lábukat. A lábcsontok elcsúsztak, az ízületek deformálódtak, és az éveken át való kicsinyítés eredménye az lett, hogy később jóval nagyobb, trampli cipőkben tudtak csak járni, és jól esett az otthoni mamuszviselet. Új Hevesi Napló 61
