Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 7. szám - KÖZÉLET - Balogh György Tamás: Az ausztriai buszbalesetnél
Bafogf) <5^örg^> "Camas }9api 55ofgafatßan a$ ausztriai ßi^ßafesetnef Mindannyiunkat megdöbbentett a január 24-én Graz mellett történt buszbaleset, melynek következtében tizennyolcán vesztették életüket. A gondviselés jóvoltából a grazi kórházban mindvégig mellettük volt egy magyar atya, aki az egri Szeminárium növendéke volt. Varga I. János atyával beszélgettünk tapasztalatairól.- Grazban mióta tartózkodsz és mit csinálsz ott?- Októberben elkezdtem egy három és fél éves pasztorálpszichológiai kurzust, amihez évente négy alkalommal kell majd kiutaznom egy-egy hétre. Ennek elkezdésének feltétele volt az egyetemi nyelvvizsga, amit sikerült a grazi egyetemen megszereznem. A vizsgára előkészítő tanfolyam foglalta el az időmet. Most nyárig a pasztorálpszichológia keretében végzek gyakorlatot az egyik grazi kórházban egy kórházlelkész mellett, aki néhány éve ugyanezt a kurzust végezte el. Őszintén megmondom, hogy bár hat éven keresztül rendszeresen jártam Miskolcon a betegekhez a kórházba, igazából most kezdem megérteni, hogy mit is jelent a kórházi lelkigondozás. Sokkal több, mint egyszerűen Szentségkiszolgáltatás. A szó igazi értelmében lelkigondozás.- Mikor értesültél a katasztrófáról?- Hajnali egykor a baleset után tudtam meg, hogy mi történt. Ekkor hívták fel sorban a plébániákat a Vöröskereszttől, hogy aki tud magyarul, jöjjön segíteni. Buszbaleset történt, tizennyolcán meghaltak, sok a sebesült, gyerek... Vöröskeresztes autóval jöttek értünk, így fél kettőkor találkozhattam a kétségbeesett szülőkkel, akik nem tudták, hogy a gyermekük él-e vagy sem. Azon az éjszakán hat családdal voltam együtt. Hajnali hat körül tudták csak meg, hogy mind a hat családból egy-egy gyerek meghalt. Volt köztük olyan, ahol hárman is a buszon voltak. Egy meghalt, egy súlyosan, egy pedig könnyebben sérült. A férjek mentek azonosítani a meghaltakat. Én a családok többi tagjaival maradtam és próbáltam valahogy megőrizni őket a teljes összeomlástól.- Hogyan fogadták a szolgálatodat?- Eleinte többen nem értették, hogy mit keresek ott. Az arcokon láttam, többen attól tartanak, hogy valami kiselőadást jöttem tartani. Egy vöröskeresztes fiú megkérdezte, hogy miért nem kezdek valamit beszélni, vagy közös imát a hozzátartozókkal. Elvégre a papoknál ez így szokás...- A kikerülő papoknak milyen tanáccsal szolgálsz ilyen esetben?- Hamar rádöbbentem, hogy itt nem lehet vigasztalni. Itt nem lehet felelőtlenül reményt kelteni. Hátha nem halt meg... Itt csak egyet lehet tenni, de az most mindennél fontosabb. Egészen jelen lenni. Szavak nélkül, egyszerűen együttérezni. Mennyivel többet ér ilyenkor egy tekintet, egy kézfogás, egy érintés, osztozás a fájdalomban, mint egy teológiai eszmefuttatás a feltámadás örömhíréről! Mit lehet mondani egy édesanyának, aki miután megtudta, hogy egy gyermeke meghalt a három közül, így kesergett: Hálásnak kell lennem, hogy csak ez az egy halt meg? Jézus is sírt Lázár sírjánál, mert látta az ember el- esettségét, fájdalmát. Amikor már tudtuk a biztos híreket, amikor már a tényekkel kellett Új Hevesi Napló 57
