Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 12. szám - Fiatal tehetségek bemutatkozása - Bikkes István: Az életet egyszer megérteni
Biciklivel mentünk. Néhol havas út miatt hosszú, véget nem érő, lassú monotonitással toltuk kétkerekűinket. Célunkat, ha átfázva is, de elértük. Verejtékezett a homlokom, s az izzadságcseppek lassan a számba folytak. Hideg volt, a lábamon a cipő átázott, szinte jéggé fagyott a lábam. Elértük hát anyukám nagyszüleinek a házát. Öröm és félelem kavargott bennem, mikor kinyitottam a félig elkorhadt ajtót. Tudtam, ez egy újabb ajtó, amit ha kinyitok, hatással lesz további életemre. Nehezen nyílt ki, hisz senki sem söpörte el a havat belülről. Dédszüleim már rég nem élnek. Talán ha élnének, nem engedték volna ezt megtörténni. Mégis mit siránkozzunk, hisz volt tető a fejünk fölött. Igen, de nem volt fürdőszoba, konyha, csapi folyóvíz, s persze gázfűtés sem. Mégsem éreztem haragot az élet ellen. Bementünk a szobánkba, hideg volt és nyirkosság. Evek óta nem volt már befűtve itt. Gyorsan nagy dunnákat kerítettünk, s jól beléjük burkolózva lefeküdtünk az ágyainkba, anyu a külső szobában, én pedig a belsőt vettem birtokba. Csönd lett, csak a kutyák vonyítása szakította fel ezt a csendet. Csak a fejem látszott ki a dunnából. A dunnának erős naftalinszaga volt, ami először nagyon zavart. Majd lassan megszoktam, s a kámforos illat lassan álomba szenderített. Olyan volt, mintha a régi idők közt aludtam volna. Talán éjfél lehetett, amikor a külső szobából halk, de fájdalommal teli sírást hallottam. Tudtam jól, anyukám sír. Talán túlságosan is büszke férfinak képzeltem magam, aki képtelen kimenni, megvigasztalni anyát, s talán vele együtt sími. Akkor nem mentem ki, s nem mondtam el, mennyire szeretem őt. És talán egész eddigi életem során sem tudtam elmondani ezt neki. Kisvártatva ismét visszaállt a csönd, s már késő volt a tettek tettét végrehajtani. De azon az éjszakán megfogadtam, hogy egész életemben, forduljon a sors akár jóra, akár rosszra, mindig mellette leszek. így telt el az első napom a téli szünetben. A nap ismét felkelt mostohagyermeke, a föld felett. Aranyló fényei éles kardként vágtak keresztül redőnyöm lyukain, megtörve bent a sötétség hatalmát. A szoba félig megtelt fénnyel. Az ósdi bútorok szinte életre keltek a nap fényében. Hirtelen arra ébredtem, hogy fázom, s magamra húztam a takarót. Leheletem nedves páráját az arcomon éreztem. Közben bámultam a plafont. A plafon, mint óriási mozivászon lepergett eddigi életem. A film hirtelen megszakadt. Megszólalt a régi csörgőóra, s végképp kiveri szememből az álmosságot. Fel kell kelnem, mondogattam magamnak, ám valahogy nem sikerült felkelnem. Akkor fogom az ágyam mellett lévő két nadrágot, és a dunnám alá húzom. Kis idő múlva, mikor felmelegedtek, felhúztam őket. Felülre pedig maradt, amiben aludtam, a meleg pulóverem. Felkeltem az ágyból, felhúzom lábamra a csizmát, s ki a szabadba. Kiértemben látom, nagy hó esett. Az udvarunkat, s a járdát vastagon borította a hó. Nagy öröm volt ez számomra először, de a későbbiekben nem, hisz nekem kellett elkotomi a havat az udvarról, a ház elől, hisz falun voltunk. Nehéz volt nagyon. Az elején mindenki azt hiszi, könnyű, de a sokadik lapát hó után az ember keze elnehezedik. Izmai megfeszesednek, s nem engedelmeskednek gazdájuknak. A munka — nevezzük inkább reggeli tornának — után következett volna a mosakodás. A mosdótálban reggelre a víz rendszerint megfagyott, ezért a reggeli mosakodás nyújtotta örömöket kihagytam. Ezek után többnyire fát vágtam, s begyújtottam a kályhákba. így teltek napjaim a távolnak tűnő száműzetésben. Nem volt ez száműzetés, csak megismertem az élet valódi arcát. Mondhatja az ember, hogy ez szörnyű, én azt mondom, csak tanultam belőle. Diplomás tanárom volt maga az élet. Mint ahogy mondtam, a napok peregtek, ha lassan, akkor is. És eljött a szenteste napja is. Anyu nem akart fát állítani, de én erősködtem, így megengedte, hogy kivágjak egy fát a kertből, amit még anyukám apja ültetett. A választásom egy kis fára esett, mely távol volt a többitől. Fogtam a fűrészt, s kivágtam. Befelé menet a havat levertem róla, s kezdett kibontakozni a fa valódi szép formája. Az alsó részét lefaragtam, s rávertem, non nem az ujjamra, hanem a fa alsó 26 IX. évfolyam 12. szám - 1999 december
