Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 12. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XIX.
- No! Teljesen hideg ez már. Hol is szúrjak bele először? - mormogta csak úgy magának, de Péter bácsi, bármennyire ideges, feszült volt, csak nem állhatta meg, hogy vissza ne szóljon.- Hát csak ott, ahol a lyuk van rajta, de ha lehet, ne a farka tövinél.- Bezzeg a bolondságra, arra van eszed! De vigyázni meg nem tudtál szegényre, én meg most stoppolhatom, mint a pamutharisnyát - zsörtölődött Gizus néni, miközben szegény kutya szakadt hasfalának szélébe döfte a tüt. A kis tacskó teste megvonaglott, de tűrte. A gazdája ismerős illatú meleg tenyere ráborult a fejére, orrára, s ez nyugalommal, biztonságérzéssel töltötte el. A gazdasszony bal kézzel a beleket igazgatta, s közben, mint mikor a töltött csirkét férceli, szabályos, határozott, de nem szoros öltésekkel centiről-centire húzta össze a szakadást. Péter bácsiban oldódott a feszültség, mivel érezte, hogy a kutyában erő van, élni akarás, az asszony meg inkább segítőkész, mint hisztériás, és a műtét is szépen alakult.- Ládd-e, Gizus, még tán menyasszonyi mhát is tudnál varrni, olyan szépen csinálod. Vagy matyót hímezni, díszpámát vagy falvédőt. Mindenesetre, ha ez a kiskutya túléli, rád bízom a hátizsákom zsebit. Felfeslett az oldala, hát megvarrhatod azt is.- A szádszélit húzom mindjárt össze a maradék cérnával! - szólt az asszony, s az ollóval elnyisszantotta a fonalat az utolsó megkötött öltés után.- Készen vagyok, add ide a hipermangánt, hogy törlőm meg vele a seb körül! Amikor a fertőtlenítés is megvolt, először kis gézlapokat fektetett a sebre, majd a saját lábához használt, de frissen mosott fáslit tekerte körbe a kutya derekán, hogy szépen fogja, finoman szorítsa a sebet, illetve a gézlapokat.- Fektesd oda az ágyadra és takargasd be, mert remeg szegény a sebláztól - utasította a műtétet végző sebész magabiztosságával a szófogadó asszisztenst. Éjszaka is gazdája mellett feküdt Pimasz, másnap délelőtt ivott egy kis vizet, harmadnap elfogadta a tejet, negyednap a párizsit. Mert azt nagyon szerette. Azt mindig mohó falánksággal, szinte rágás nélkül tüntette el, s gazdája, hogy kedveskedjen most a kis betegnek, tíz dekát hozott neki a hentestől. Rohamosan, szépen gyógyult. Egy hét múlva a ház előtti járdán sétált, már a helyén, az ágy alatt pihent, s annak ellenére, hogy öreg gazdája - ha kettesben maradtak - továbbra is megmegajándékozta a mindennapi friss párizsival, már mindenből evett. A „baleset” decemberben, a két ünnep között történt, s március 15-én volt a napja, hogy először kísérte gazdáját a tavaszi erdőbe az esti szalonkalesre. Gizus néni a kapuig kísérte őket, ami természetesen a kutyának szólt, és nem a gazdájának, s a következőkkel indította útnak a két boldog vadászt:- Aztán rajta legyen ám a szemed! Nehogy felkapja már az a hosszúcsőrű madár, és varmom kelljen újra!- Bár téged kapna már fel valami fergeteges istennyila, oszt’ repítene el az üveghegyen túlra! De Péter bácsi ezt csak gondolta, s mivel „az okosabb enged...” jelszót bölcsen ismerte, így gondolni is csak igen halkan gondolta, hisz ő már kinn járt ekkor gondolatban a vágás szélén, ott, a nagy cserfa alatt, ahol alkonytájt a cippegő-korrogó-libbenő kis csodák oly varázslatosan húznak. Mert ez az ő számára már önmagában ünnep volt. Az meg, hogy a felgyógyult kis barát újra ott lapult a hátizsákban, nos, ez meg az ünnepet különösen széppé, csillogóan fényessé tette. 10 IX. évfolyam 12. szám 1999 december
